Bár Molnár Ferenc darabjában Irma, a cselédlány nem abszolút főszereplő, Árkosi Árpád rendezésében azzá válik. A lány hűségesen szolgál Adél házában, szívében – közismert titokként – melengetve Sipos iránti szerelmét. Pechére azonban Adél is Sipos kezére pályázik, de nem szeretetből, hanem kiutat keresve: nem bírja tovább kordában tartani Császárral szövődő heves szerelmeskedésekben kitörő kapcsolatát, és fél, hogy emiatt megalázza magát. Császárnak ezzel semmi baja nem lenne, ahogy azzal se, ha mondjuk egy másik lánnyal kell hasonlóan szenvedélyes viszonyban élnie. A tisztes asztalosmesterséget űző, egyszerű gondolkodású Siposnak persze sok minden megfordul a gondolataiban, az éppen nem, hogy a körülötte élő nők közül bárkinek is bekösse a fejét. Na de ha egy nő akar valamit, akkor az hamarosan úgy is lesz... Ennek bizonyítékaként Sipos pillanatokon belül már Adéllal kötött házassága lakodalmán találja magát – nem véletlenül: kiderül, hogy Adél iránt mégiscsak érez valamit a zárkózott faforgácsoló. Irma persze ezen kiborul, magával ugyan nem végez – bármennyire is erre utasítják –, csak képletes öngyilkosságot követ el – miután kicsal három csókot Sipostól: prostituáltnak áll.
Ebből aztán lesz felfordulás, másnap mindenki meghallgatásra hivatalos a rendőrségen, ahol végül minden eddig szőtt szál elszakad, és minden, a látszólagos boldog véghez szükséges szövetség megköttetik. Bármennyire is a viszonyokat javarészt csak a felszínen vizsgáló realizmus (amit Ondraschek Péter díszlete és jelmeze könnyedén szervíroz túlzottan is szegényes, hangsúlyosan huszadik század eleji kivitelben) keretein belül mozog az előadás, jócskán van részünk a néha puszta érdekérvényesítésig ridegülő szerelmi viszályokból.
A legnagyobb energiával és alapossággal Tarpai Viktória mozgatja az eseményeket. A színésznő valóban Irma lételemévé teszi a Sipos iránt érzett csodálatot és elragadtatást, az érzelmi kiszolgáltatottságot pedig annyira megkérdőjelezhetetlenül kelti életre, hogy még a karakter bolondsága is emberivé válik. Mindehhez aranyos visszafogottság és kíváncsiskodás is párosul, aminek köszönhetően minden akaratossága ellenére is szerethető és átélhető tud maradni a karakter. Kacsur András kevés gesztussal, határozottan őrzi Sipos zárkózottságát, utasításokba rejtett kedves hangsúllyal téve az asztalosmestert érző lélekké. Ferenczi Attila a célt – ami mindig egy női szoknya – szem előtt tartó, de abban mindvégig elszánt és kellemesen szenvedélyes Császár Pált mutat. Sőtér István a szabályokhoz ragaszkodó őrmester, Kacsur Andrea néha túlságosan is modoros, magát arisztokratának kikiáltó társalkodónő, Orosz Ibolya sokat sejtető felháborodással kéri számon a házával kapcsolatos gyanúsítgatásokat – azt illetően, hogy ő „olyan” házat tartana fent, amilyet egyébként sikerrel üzemeltet. Remekül működik Szabó Imre és Vass Magdolna házmester-házmesterné párosa az elcsábulási-féltékenységi játékokban.
Az előadás kimért, színészekből táplálkozó dramaturgiája akkor kap gellert, amikor Béres Ildikó elkezd adós lenni a szerepére vonatkozó konkrétumok tekintetében. A színésznő ugyanis nem ad arra vonatkozó információkat, hogy Adél hogyan képes az ujja köré csavarni a férfiakat – emiatt válik egyébként a vélhetően belé szerelmes Császár nőcsábásszá –, kizárólag viharos és félelmekkel teli érzelmekre kapunk utalásokat – de, hogy ez miért van így, arra már nem.
Így pedig kibillen a mérleg, és egyoldalú harccá válik az előadás, ami még a hangulatos esküvői lakodalom és zene ellenére is távol marad tőlünk. Ebben vagy a szikár, ötletektől mentes forma – sokat nyom a latban a rendőrőrsön játszódó, egyedül a színészek apró játékait, gesztusait felvillantó harmadik felvonás (a színészek egyébként sokszor nagyon érzik a vágytengerek humorát) – vagy pedig az egyensúly hiánya a ludas.
De még ennek ellenére is nehéz elhinni, hogy a végül közös testi-lelki jövő elé néző Irma és Sipos valóban boldog párt alkot majd. Bármily bizakodóan és bizakodni akaróan állnak előttünk, az út, amin idejutottak – illetve Irma vitte őket, mások félelmein átevezve – vélhetően sok mindent adott a számukra, csak nem tiszta, valódi szeretetet és szerelmet. Bármennyire is elérte Irma a célját, annak nagy ára volt – talán még saját boldogsága is. Lehet, hogy néha érdemes a jövőbe tekinteni.
_(Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja, 2012. június 26.)_
