7óra7

Szeress, Rezsó
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

Szeress, Rezsó

2012. 07. 13. | 7óra7

A fene se érti, hogy miért akarja szinte mindenki olyan nagyon _szépen_ elénekelni ezt a dalt. A "szép ének" meggyilkolja a szám belső tüzét, a tudatosan megakasztott ritmusát, a nyújtások és kitartások csak olyan díszítések, amelyek giccsessé és/vagy hamissá teszik a Szomorú vasárnapot. Talán nem véletlen, hogy maga Seress Rezső szinte érzelem nélkül és kifejezetten katonás ritmust diktálva énekli a dalt éppen úgy, ahogy működik: kijelentő módban, egyszerűen és minden cikornya nélkül, éppen csak egy pillanatnyi, máris tovasuhanó érzelemmel, önazonosan.

Mert a meghatás nehéz dolog, ha valami eleve ezzel a célzattal készül, akkor kimódolt biztosan lesz, megható kevésbé. A Szomorú vasárnap zenéjét – Seress Rezső nem meghatásból írta, hanem ez jött az ujjaiba, amelyek alatt a Kulacs vendéglő zongorájának billentyűi foglaltak helyet: kijelentő mód arról, hogy valaki szeretni vágyik, aztán mégse lehet.

Hogy Seress – eredeti nevén Spitzer Rudi – volt szeretettelen vagy őt illették ezzel, az jó kérdés, ahogy az is, mi tartotta vissza attól, hogy Amerikába menjen, ahol a világhírű dalának jogdíjából fényesen megélhetett volna. Ehelyett ez a pali itt maradt Pesten, a hetedik kerületben, a Kulacsban, és élte a magyar zsidó zongorista és költő életét, a maga összes frusztrációjával együtt. Talán frusztrálódni és deprimálódni szeretett a legjobban – és ez a furcsa személyiség a belőle következő olthatatlan szeretetvággyal hitelesen tudott hangot adni olyan daloknak, mint a Szeressük egymást, gyerekek... vagy az Engem még nem szeretett senki... Annyira egyszerű, mint egy közhely, és közben olyan érzelmi skála van mögötte, hogy beleborzong az ember.

Szomorú vasárnap - Pálfi Ervin

A Szabadkai Népszínház előadása Kovács Frigyes rendezésében egy remek Seresst talált magának, aki nem is akarja _szépen_ énekelni a dalokat: Pálfi Ervin belülről zongorál és énekel, szívből és dühből egyszerre, ahogy egyszerre van meg benne a tehetetlenség és a tennivágyás, a beletörődés és az akarat, a művész és az iparos. Hogy a világhírű slágergyáros a templom egeréhez méltó körülmények között létezik. Hogy akinek a dalát a világ minden pontján ismerik, nem tudja – és egész életében nem is tanulja meg – lejegyezni a dalait, mert nem ismeri a kottát, csak a zenét... Hogy valaki se a náciknak, se a komcsiknak ne tudjon megfelelni... Hogy valakinek az ablakában áll a karrier, de ő nem nyitja ki az ablakot, mert tériszonya van (és tényleg)...

Szomorú vasárnap - G. Erdélyi Hermina

Pálfi alakításában mindez benne van; az elviselhetetlen és az érzékeny ember, és itt az embert értsük úgy, ahogy azt kell. Persze a halálból könnyű visszanézni, még operettet is képes írni az elhunyt művész a saját életéből, ha kell. G. Erdélyi Hermina Seress szívvel és megértésvággyal teli, de tudhatóan reménytelen sorsú feleségeként, Szőke Attila pedig a Kulacs baráti pincéreként és egyéb alakokként segítik barátjuk-társuk számára a dalos múltidézést, az egyre inkább bezáró slágergyárosét, aki mintha teljesen tudatosan maradna magára és magában a saját szenvedéseivel, félelmeivel, hogy aztán tényleg beteljesüljön a végzet, a zuhanás a mélybe.

A világos operettdíszlet (Szilágyi Nándor) egyszerre Mennyország és könnyed revüszínpad, amelyen a huszadik század félmúltjának összes rémkorszaka végigvonul, hogy elérkezzünk abba az állapotba, amit a Szomorú vasárnap dallamára Seress írt alternatív szövegként: "Még egyszer elmondom / Csendben az imámat: / »Uram, az emberek / gyarlók és hibáznak…« / Vége a világnak!"

Szomorú vasárnap - Pálfi Ervin, G. Erdélyi Hermina

Pedig nincs is vége, csak Seress Rezső nincs többé, de közben mégis itt van, ott ül a Kulacsban, a Kispipában, mert a dalai élnek, és ma is rendre megpróbálják elénekelni azt a szívet hasogató édes szomorúságot, ami a Szomorú vasárnapból árad, de csak nagyon keveseknek sikerül. Azoknak sikerülhet, akik nem szépen akarnak énekelni, hanem azt akarják megérteni, ami a Szomorú vasárnap mögött van. Mint ez az előadás, amely még a Városmajori Szabadtéri Színpad nagy nézőterén is képes megszólalni: mit nekünk az előadás közben csörgő göngyölegek, a csacsogó személyzet duruzsolása a kerítésen túlról, a harsogó kavicságyon átbaktató elkéső nézők. Észre sem vesszük: mi is ott ülünk a Kispipában vagy a Kulacsban, és csak hallgatjuk. Nem lehet megunni, legfeljebb abbahagyni.

_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2012. július 12.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr728005407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása