Übü papa némi morfondírozás és álmorális civódás után – aminek alapja kizárólag a gyávaság – végül úgy dönt, hogy megteszi. Maga mellé állítja a titokban uralkodóellenes Poszomány kapitányt és hadtestét, majd gyáva fondorlatossággal becsempészi fejét a korona alá. Egy gyávának több se kell a hatalomnál, hogy máris nyeregben érezze magát - Übü diadalittasan törvénykezik és hajtja be a pénzt, addig szorítva az állami derékszíjat, hogy végül személyesen kénytelen behajtani a népre kirótt adókat. Közben az egy pillanatig sem összetartozó pár szétszakad, s Übü mama – miután valószínűleg teljesen kiüresedett a Poszomány kapitány iránti szexuális kirohanásokban – is elkezd szervezkedni. Aztán jönnek az oroszok - a becsapott kapitány segítségével –, és a volt király fia és törvényes utódja, Bugrislav visszaszerzi a trónt.

Az előadás valójában nem a történetet vezeti végig – még ha látszólag ez sokáig így van. A cselekménynél hangsúlyosabbá válnak a kialakuló játékszabályok és maga a játék. A színészek – miközben egymást és minket, nézőket is folyamatosan szembesítenek a keretekkel (például, hogy aki kilép a díszletként szolgáló balettszőnyegről, az már nem játszik, nem lehet se megölni, se lázítani) – közül gyakorlatilag mindenki felölti szinte minden szereplő karakterét.

Így rengeteg Übü papát, Übü mamát kapunk – mindenkitől valamilyen módon különbözőt: a legkiemelkedőbb Bogdán Zsolt nyegle és életunt, Dimény Áron hiperaktívan ragaszkodó (utóbbi zavarbaejtő szabadsággal játszik az önreflexióval és az interaktivitással), valamint Keresztes Sándor gyáván tengődő Übüje. Übü mamák esetében pedig leginkább Györgyjakab Enikőé és Kató Emőkéé, a két leginkább szemérmetlenül erotikusra formált karakter látszik működőnek. A mellékszereplők is izgalmasak: Varga Csilla könnyed játékossággal talál rá Bugrislav királyfi gyermeki felnőttségére, Szűcs Ervin pedig szinte szuperhősként hódít és ügyeskedik magabiztosan, mint Poszomány kapitány.

A hangsúly mégse a karakterformálásokon van, hanem valahol a közösségben kialakuló és változó hierarchikus renden. A társulat ehhez mérten remekül képes csapatként működni, egyként megformálni hatalmas tömegeket – nagyszerűen mutat az ünnepélyesen átvonuló orosz hadtest, a munkásasszonyok tájszólásos csoportja és a nemesek arisztokratikus gőgje – és az egységben mindig mindenki megtalálja a saját egyéniségét is. Azonban a forma mintha kifejezetten gátolná, hogy ez a játék valóban tétre és vérre menő játék legyen, hogy az bennünk, nézőkben menjen végbe, és ne csak egy konstruált – de kétségtelenül profin működtetett – előadás legyen. Bár a rendező által tervezett semleges és formálható jelmezek, valamint a színpadot játéktérré alakító díszletelemek hangulatos és találó részei ennek az össznépi homokozó-harcnak, a fő motívumként szolgáló végtelen mennyiségben gurigázható vécépapír – vagy hatalmas kéztörlő – végig puszta eszköz marad, színházi kellék, ötlet, és nem az előadás szerves része – mert hogy tulajdonképpen mi is voltaképpen ez a papír, mellékes kérdés marad, illetve nem válik kérdéssé.

Ez annak ellenére van így, hogy tényleg sok minden történik a hatalmas papírívekkel: képesek egy-egy testet teljesen átváltoztatni, fegyverként, szivarként, vörös szőnyegként – bármiként, ami az alkotóknak eszébe jut – szolgálni. Az így életre keltett képek remekül kifejezik Jarry furcsa és sajátos humorát, emellett abszolút egységes ízlést és világot alakítanak ki – csak épp ez ízlés marad, és nem szervesül kontextussá. Szintúgy a színészek által dallamok nélkül megszólaltatott rézfúvós hangszerek teremtette kakofón káosz.

Azonban az Übü, bár fontos közösségi folyamatokat és ezek hatalomhoz fűződő viszonyát modellezi le – kifejezetten precízen, bár a kereteken túlnyúlva és változó dramaturgiai feszességgel –, és a végén tényleg nekünk akar mesélni, mégis csak modell marad. Ebben a távolságtartásban minden bizonnyal nagy szerepet játszik a kisvárdai várszínpad hatalmas, érezhetően nem az intim stúdióelőadások befogadására épített tere – érthetetlen, hogy miért itt tűzték műsorra az Übü királyt, és miért nem egy stúdióban. De még így is a mi modellünk, és szükségünk is van ilyen modellekre, hogy lássuk magunkat. De valamiért nem tudjuk látni magunkat – és ez így végül is találó.

_(Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja, 2012. június 28.)_