Ehhez járultak az elengedhetetlen, úgynevezett „rendezési” ötletek, amelyek asztalok, székek, ajtók(!), különböző sapkák, pizzásjelmezek és egyéb dolgok színpadra helyezéséből álltak. Sajnos Bereményi Géza neve sem képes elfedni, hogy itt a dalszövegek tartalmának mintegy vizuális leképzéseként mindössze különféle sótlan, elcsépelt tárgyakkal próbálták a produkciót színházzá tenni, sikertelenül. Szerencsére a zenészek képesek felüdülést biztosítani – különösen Horváth Kornél kongaszólója –, akik nagyon ügyesek, és profin zenélnek, ahogyan Dés Lászlónak is megvan a maga rutinja a saját hangzásvilágában, és ha új dallamokat húz elő, még meglepetést is képes okozni. Persze egyes, sokadjára visszacsengő dallamok még koncerten is altató hatásúak lehetnek. A hab a tortán, hogy az egész előadást valamiféle férfi-női viszonyra húzták rá: hogy mennyi minden megtörténhet férfi és nő között. Szerintem, ha egy témára mindenki el tud kezdeni bölcselkedni, akkor ez az. És mivel sehová nem vezetett az egész, egyszerűen csak összeszedtek pár álromantikus számot, ezért nyugodtan jelentem ki: ez blöff.
Összefoglalva nem értem, mi közöm van ehhez? Mi ez és miért jó nekem? Miért jó álságos érzelmek sűrítettségére hazudni a sajátjainkat, és merengeni az eltűnt időt keresve, eredmény nélkül? Mint amikor meglátunk egy plakátot egy kopasz kisgyerekkel, amin rajta van, hogy segíts, meg egy bankszámlaszám, küldünk nekik jó sok pénzt, a végén meg kiderül, hogy az alapítvány soha nem is létezett. Persze lutri, lehet pénzt utalni.
_________
Az írás a szombathelyi Sportházban, 2008. május 22-én látott előadás alapján készült.