Az ösztönök helyett itt Titánia és Oberon házastársi viszálya kelt meteorológiai és szerelmi viharokat, ráadásul az intenzív fajtából. Ha veszekednek, azt szakadó eső is jelzi, ha Oberon bosszút akar állni Titánián, az mások életét is megkavarja. Ebben az előadásban ugyanis ők állnak a középpontban, nem a fiatal szerelmesek. És ezt az előadás látványvilága is visszatükrözi: ez a Szentivánéji álom nem tiszta és csillagfényes, hanem homályos, ködös, párás. Mint a mindkét felvonás elején megjelenő kékes-homályos nyitókép, amelyben szkafanderhez hasonlatos kezeslábasba öltözött, felismerhetetlen alakok vonszolnak át a színpadon valamit, igen nehezen, igen nagy erőfeszítésekkel húzza mindenki a maga kötelét, körülbelül úgy, mint a Hajóvontatók a Volgán című Repin festményen. Csak itt kiderül, hogy a vastag kötelek végén nincsen semmi. A sokféle asszociációt ébresztő kép hangulatában az előadás egyik meghatározó vonulatához tartozik: az érzelmeknek, az idő múlásának, a magára rakott vagy a rá rakódó, sokszor értelmetlen terheknek kitett emberek (és tündérek) világához.
A másik oldalon pedig ott van a Mohácsi-előadásokból ismerős saját nyelv és sajátos humor. Az előadás felhasználja, kommentálja Arany János és Nádasdy Ádám fordítását is, de jórészt átírja ezeket a szövegeket, miközben rengeteg poénnal, szójátékkal tűzdeli meg. Puck itt Pukkermukker, Hermia a rózsaszín polifoam tornaszőnyegét viszi magával a rengetegbe, Nagy Cili tündérlányként hosszas sikoltozás után egy számítógép-egeret ráz ki a trendi gumicsizmájából.
Ezt a kettősséget tükrözi vissza Khell Zsolt díszlete és Remete Kriszta POSZT-díjnyertes jelmeze is. Előbbihez a többnyire üres térben elhelyezett, jelzésszerű tárgyak és az eső mellett szorosan hozzátartoznak a fények is (a színlap nem tüntet fel külön fénytervezőt). A jelmezek szépen simulnak a jellemekhez, emlékezetes részletekkel, közülük is a legemlékezetesebb a szamárfej. De a színpadi látvány része a háromtagú (Unger Tünde, Hotzi Péter, Valastyán Tamás) zenekar is. Az előadás elején a színpad szintjén, a háttérben láthatók, majd egyszer csak felemelkednek, és itt, a színpad és a történések fölött maradnak végig. Kovács Márton zeneszerző az égi viharokhoz illően fűrészeket, rugókat és egyéb ütős „hangszereket” is felhasznált a zenéhez.
A szerelmi bonyodalmak mellett van az előadásnak egy másik vonulata is: a színházhoz való viszony. Kezdetben Thesesus és Hyppolita is élesen elutasítják a színházat, a fölösleges ripacskodást. És az amazonkirálynőt az előadás második felében is alig tudja rábírni a nagyvonalúbb Theseus, hogy hallgassa meg a mesteremberek előadását, hogy aztán annál nagyobb erővel üsse szíven a színház varázsa. Ami azért ebben az esetben tényleg (és szándékoltan) közel van a ripacskodáshoz.
Színháznyitó bemutatójuktól, a 9700-tól (kritikánk itt) kezdve alkalmam volt figyelemmel kísérni a szombathelyi társulat munkáját. Ez a három és fél év nem túl hosszú idő, de arra mégis elég, hogy egy kicsit elfogultan tudjak örülni annak, hogy első POSZT-os szereplésükön eddigi legjobb formájukat hozták, és hogy ezt a fesztiválon négy díjjal is elismerték. A teljesség igénye nélkül, csak néhány alakítást kiemelve: Mertz Tibor szkeptikus, szemlélődő-tépelődő Oberonjában kicsit visszaköszön a múlt évadbeli Luciferje. Jó párost alkotnak Bajomi Nagy György Pukkermukkerével, különösen a második felvonás elején, a színpad szélén ülve-merengve, míg várják, hogy végre lefőjön (real-time-ban) a kávé. És a másik párjával, Vlahovics Edit Titániájával – két mégiscsak összetartozó ember, ahogy a végén táncolnak a végre derűs ég alatt. És ott van Csonka Szilvia díjat érő Hermiája a maga ellentett párjaival: Märcz Fruzsina karcos Helénájával és Zayzon Zsolt bizonytalan szerelmesből kegyetlen magabiztosra váltó Lysanderével. A társulat a Naftalin után (kritikánk itt) másodszor dolgozott együtt Mohácsi Jánossal, a tavalyi főpróba után már sokkal jobban ráérezve a közös nyelvre. A jövő évi műsortervből az is tudható, hogy lesz folytatás.
