Mert Radu Afrim tényleg csak a nevek szintjén foglalkozott a darabbal, valójában nem Húber Vilmos és a hozzá szegődött, egymásra féltékeny, de összetartó nők minden normalitást mellőző közös életét nézzük, hanem egy esztétikai revüt. Ennek a kavalkádnak azonban az ég egy adta világon semmi, de semmi köze nincs Füst bulvár-újságcikk ihlette történetéhez. Sokkal tisztább lehetne a helyzet, ha egy percig sem kellene azt feltételeznünk, hogy amit a színpadon látunk, az valaha is egy történetté és kompakt előadássá fog összeállni. Nem fog, nem is tud, hiszen a formai-stiláris halmozás tökéletesen mellőz mindennemű kohéziót.

Az egyetlen összetartó erő Iuliana Vâlsan hatásos, hangulatos, lenyűgöző, a tekintet számára élvezetes kalandokat nyújtó díszlete. Horizontálisan gyakorlatilag mindenféle lakás felvonul a színen: az erdei kunyhótól a modern szobáig, középen egy hatalmas, szerteágazó, szürreálisan meseszerű fával és rengeteg felaggatott, furcsa tárggyal – egy komplett Terry Gilliam-mozi látványa vonul fel előttünk. A tekintet számára mindez még izgalmasabbá válik Vâlsan realista, hétköznapi jelmezei mellé kitetten. A díszlet és a látvány különbségei között egyensúlyozva pedig egy valóban izgalmas, feszültségekkel teli előadás születhetne.

De bármennyire is dolgos és energikus a Galló Ernő alakította Húber Vilmos, ártatlan és egyszerű Varga Andrea Víg Vilmája, erőteljes és ragaszkodó László Zita Gyarmaky Rózája, akárhogy törekszik Zákány Mihály a kicsinyességek mentén kialakítani Sirma Ferenc tekintélyelvűségét, vagy fedezhető fel Nagy Orbán jelenlétében Dr. Beck bizalomhiányos barátsága, vagy bármilyen szórakoztató néha, ahogy Bíró József ügyetlenkedik és ügyeskedik, sokszor a nézők és szereplők közti falat is áttörve – vagy inkább csak keresve – özv. Húber Evermódné szerepében, a színészek semmilyen viszonyt, vagy árnyaltabb tartalmat nem tudnak felmutatni.

Nem tudnak, mert esélyük sincs rá. Elhangzanak ugyan szövegrészek Füst drámájából és a szituációk nyomaiban felfedezhetőek a jelenetek, de azok komoly lelki tusát vívnak az érezhetően aktualizáló igényű, de leginkább aktualizálónak ható átírás, illetve az ad hoc módon működő dramaturgiai olló nagyvonalú vágásaival. Természetesen nem az átdolgozással van a baj, hanem azzal, hogy az ennek nyomán létrejövő produktum megreked a szimbolizmus és a realizmus közötti végtelen távolban elterülő, légüres térben, és ebből a nyomasztó semmiből lehetetlen kihámozni bárminemű konkrétumot, ráadásul az előadást szegélyező ötletek, amik hol hiperrealistává, hol vérgőzös, naturalista indulatokban fuldokló drámává, hol szimbolista mozgásszínházzá, hol távolságtartó epikus színházzá próbálják varázsolni az előadást – de leginkább mindezek összességévé –, inkább hátráltatják a megértést.

Ahhoz azonban, hogy ebből valami, illetve bármi megszülethessék, nem lenne túlságosan káros hatású, ha az ötletek valamilyen viszonyban állnának egymással, vagy legalább valaminek a mentén kerülnének a színpadra, és nem csak egy tetszőleges módon, tetszőleges ízlés mentén kivitelezett reprezentációra kerülne sor – legalábbis az egymás hegyére-hátára pakolt rengeteg szimbólum és jelképes értékű motívum mögöttes-mentessége ezt a hatást váltja ki.

Tény, hogy színházformai tanulmánynak igen impozáns az előadás, de ehhez nem kell a Boldogtalanok, az pedig végképp érthetetlen, miért kell két és fél órán keresztül, szünet nélkül nézni a formai ömlengést.