Nem is olyan régen született ebből egy gyönyörű előadás. Komáromban Vidnyánszky Attila rendezte az Énekes madár fájdalmasan szép, zenei dramaturgiára épülő változatát (kritikánk itt) Hogy hogyan került a komáromi előadás Kömény Mókája, Hajdú László ugyane szerepben a Gózon Gyula Kamaraszínházba, jó kérdés, az érdekes a dologban az, hogy a produkció csupán az ő személyében emlékeztet arra az előadásra, másban nemigen.

Árkosi Árpád rendezésében ugyanis a mesét tényleg vaskos meseként játsszák, a rosszak húdenagyon megátalkodottak és rosszak, már-már Lucifer tanítványai, a jók pedig annyira jók, hogy ahhoz képest Teréz anya is kezdő. Szó se róla, a színészek jól bánnak ezekkel a karakterekkel – Tarpai Viktória például tartalmasan képes a nagyobb testvérei által folyamatosan egzecéroztatott-megalázott Magdót _különbnek_ mutatni, Hajdú László helyén-van-az-esze-és-a-szíve Mókájával teljesen egybeillő páros ez. Fürdenek a rosszban a gonosz lánytestvérek, Nagyváradi Erzsébet és Vasvári Emese minden mozdulatát a rosszindulat és az önzés formálja meg. Kuna Károly sokszínűen okoskodó gazember Bakk Lukácsának az Ivaskovics Viktor által alakított, jellemzően önálló gondolat nélküli és felettébb mulatságosan beszeszelt Préda Mátéja csak végrehajtó eszköz.

Az előadás felvállaltan történetet mesél, alapvetően technikából, s azt nem csinálja rosszul. Csak az a baj, hogy a darab elmondásán kívül nincs mögötte más motiváció. Az expozícióként szolgáló első felvonás unalmas dagályosságúvá válik, ugyanis azon nincs mit árnyalni, hogy a jó jó, a rossz pedig rossz. A második felvonás már sokkal izgalmasabb, előkerül az akció is – itt próbálják meg hidegre tenni Kömény Mókát, elvileg a két vénlány őbelé szerelmes, a két vénlegény meg az ő mátkájába, bár az előadásban ez nem szerelemnek, vagy annak az illúziójának, hanem pusztán annak látszik, hogy ha már nekünk rossz, akkor nekik se legyen jó. A harmadik rész azonban, amikor a nővérek ládikája ággyá avanzsál, amelyben a "haldokló" Móka fekszik, némileg kitalálatlannak tetszik, hogy az egész felvonás nagyjából arról szól, hogy Móka maga elé rángatja a dunyhát, nehogy kikandikáljon alóla a meztelensége. Az igazán nagy problémát az okozza, hogy az előadás igazságot akar szolgáltatni a szerelmeseknek, és így katarzis helyett elmismásolja azt, hogy Magdó és Móka bizony meghalnak, önként és egymásért (mert a mennyország megnyílása végtére is ezt jelenti), és csak odafönt lehetnek egymáséi.

A meghalás ekképpen egyfajta jutalomként (nem pedig a boldogság egyetlen lehetőségeként) jelenik meg az előadásban, amely a darab egészét kérdőjelezi meg. Persze kétségtelen: az alapvető leegyszerűsítésnek köszönhetően – amire az előadás maga épül – egy komplex, a valóságra reflektáló befejezés ennek a képnek nem lehet a része – csak így a darabból tényleg csak a mese marad, s változik csupán egy mesévé, amihez képest a majdnem három órás előadáshossz enyhén szólva indokolatlan. Viszont legalább a függönyt helyettesítő konyhai falvédőre emlékeztető textília felirata beteljesül: "Legyőzi a jó a rosszot, / S a tiszta szív a gonoszot" (a darab utolsó mondatainak egyike).

A "székely népi játék" műfajdefiníció egyébként alapvetően kérdőjelezi meg a kukucskaszínházi kereteket és előadásmódot. Árkosi ugyan megpróbálja felvenni a harcot: az előadás elején a dobos és az álarcos gyerekek a nézőtéren helyezkedik el, de aztán minden fölköltözik a színpadra, és a falvédő mögött teljesen szabályos előadásban láthatjuk az Énekes madár című darabnak – csupán egyetlen rétegét.