A botrányokkal teli pályát befutó, a bűnözés és a börtönök világát belülről ismerő szerző legismertebb drámáját megszületése (1947) óta annyiszor és annyiféleképpen játszották, hogy radikálisan újat mondani róla szinte lehetetlen. Fodor Annamária (első) rendezése is több, korábban már kipróbált megoldást használ. Mint például, hogy egyik-másik szerepet – itt a Madame-ét – férfi alakítja. Ezzel egyrészt a nemhez nem kötött, általános emberi-hatalmi viszonylatokat emeli ki, másrészt a drámában amúgy is hangsúlyos (és az előadásban néha talán erőltetetten is hangsúlyozott) homo- és heteroszexualitás mellé bevonja a transzvesztiták világát is. Nem utolsósorban pedig alkalmat ad Bercsényi Péternek, hogy játsszon a szerephelyzetben rejlő lehetőségekkel, és ezzel az alkalommal a színész remekül él, jól érzi és nem lépi át a hatásvadászat határait, ugyanakkor sok humorral és iróniával rajzolja meg a karaktert.

A Babák címváltozat az eredeti cím (Cselédek) helyett már a díszletben (Michac Gábor és Boros Dorottya munkája) megidéztetik: különböző próbababa „alkatrészeket” láthatunk, és az előadás során a színészek folyamatosan játszanak a műkezekkel, műlábakkal, majd a Madame megjelenésével a cselédek maguk is babává, élettelen bábként mozgó, lelküket, ember voltukat vesztett tárgyakká válnak az őket így, kiszolgáló robotként kezelő hatalom kezében. (A sokszor pantomimszerű, a mondott szöveget illusztráló színpadi mozgás Sipos Vera munkája.) De az előadás a babákon kívül is előszeretettel alkalmaz szimbólumokat, és segítségükkel karakteres látványvilág teremtődik. Ehhez tartozik a háromszögben végződő elemekből összeálló, részben tükrös, részben áttetsző paraván, ami számtalan játéklehetőséget kínál, a vörös-fehér-fekete ruhák, cipők, legyezők, parókák, művirágok. (A jelmezeket Csík Melinda tervezte.) Minden részletet pontosan kitaláltak, megterveztek az óra szerepét is betöltő legyezőtől a páros mozgássorokon keresztül a revüt idéző betétszámokig. Még a színészek igen különböző testalkatát (kicsi vékony – magas vékony – még magasabb, enyhén testes) is beletervezték-építették mindebbe. És mégis, vagy talán éppen emiatt a precíz kiszámítottság miatt, az előadás eleje nem működik igazán, kicsit vontatottnak és – itt és most – érdektelennek tűnik. Pedig Bohoczki Sára és Mórocz Adrienn minden tőlük telhetőt megtesznek, de a játék akkor vesz lendületet, amikor a duó trióvá egészül ki, és az ironikus hangvétel is kifejezettebbé válik, ekkortól lesz igazi súlya és indoka addigi szerepjátékaiknak is. Alakításuk is itt teljesedik ki: ahogy Mórocz Adrienn kimondja „A cseléd nem ember” mondatot, vagy ahogy Bohoczki Sára Solange-ként testvére gyilkosának hiszi magát.

A végére aztán megint kifullad egy kicsit az előadás, túlfut önmagán, a gyertyaelfújós zárókép pedig túl konvencionálisnak érződik az előzményekhez képest. Azonban - az előadás egészét tekintve - marad utána egy határozott kontúrokkal bíró, élénk lenyomat a néző emlékezetében, és ez sem kevés.