Ezt már Joanna Zdrada rendező és Pászt Patrícia dramaturg hangsúlyozza a Kassai Thália Színház előadásában, akik az aranyműves boltja előtt sepregető fekete és fehér ruhás alak jelzésértékű kettősébe szervezik a darab történéseit. Maga a bolt a tér egyetlen díszleteleme: egy kör alakú kis emelvény, amely egyszerre szimbolizálja a tökéletességet, az időt, a találkozást, és mind a tudat, mind a valóság szintjén képes megjeleníteni az élet kulcseseményeit. Az aranyműves nyilvánvalóan az Úr szimbóluma, a három párnak átadott gyűrű súlyáról szóló intelme ennek megfelelően nyilvánvalóan szimbolikusan értelmezendő. A nem összefüggő, de a végére mégis egybefüggő makrotörténetet kiadó sztori tulajdonképpen három házasságot mutat be: az útját kereső András összeházasodik Terézzel (a jegygyűrű vásárlásakor az aranyműves boltjában éppen a Reichstag leégéséről szóló tudósítás hallható), ám a férfi meghal a háborúban. A második pár, Anna és István házassága – amellyel a háború idején találkozunk – immár kiüresedett. Noha három gyerekük van, az együttélésük tartalmatlan, érzelem nélküli, hideg látszat. Anna az aranyműves intelméből, és az antropomorfizálódott Ádám arkangyallal való találkozásból merít erőt, miközben felidézi a múltat – az azonban nem derül ki, mi okozta a viszony elridegülését, csak találgathatunk, hogy a háború. A harmadik esküvőn a két megismert pár gyermekei vesznek részt: Anna és István fia, Kristóf, illetve András és Teréz lánya, Mónika. Ez a frigy tűnik a felsőbb értelemnek, amely immár valódi kapcsolatot, igaz szerelmet hoz magával.
Zdrada összetett színházi eszköztárral meséli a nem könnyű szövegekkel tördelt, narratív monológokon keresztül előadott történetet. A közhelyest bonyolultabb rendszerbe helyezi, az összetett szövegeket mozgással, zenével oldja. A színészek részéről a súlyos jelenlét az elvárt feladat, amelyet a legjobban az András kétségeit egyértelműsítő Nádasdi Péter, illetve a révbe érést tartalommal megtöltő Ollé Erik old meg. Nehezebb dolga van Szoták Andreának (Teréz), Márkus Juditnak (Anna) és Rák Viktóriának (Mónika): a nőket afféle idealizált szellemlényként ábrázolja az előadás, Illés Oszkárnak (István) pedig szinte csak jelenésszerű fellépésekre van alkalma. Érdekes figura a öregapó mesei jellege és a nehezen mozgó, szomorú idős zsidó aranyműves klisétikus realitása között egyensúlyozó Dudás Péter. Petrik Szilárd Ádám arkangyala a közvetítő a transzcendens és a földi világ között, afféle konferanszié, rezonőr és cselekvő figura egyben, Flórián Róbert Szabolcs fekete angyala a folyamatos jelenlét és az események irányításában való részvétel mögött sejteti a sötét erőt. De győz a jó: a végén koccint az ördög az angyallal, elismerve az utóbbi győzelmét.
A Krzysztof Konieczny zenéjével, Kántor Kata mozgásával a viszonyokat, történéseket jelző, az elhangzott szöveget illusztráló előadás nem fogyasztható könnyen, erőteljes nézői koncentrációt és türelmet igényel, néha nehezen követhető, mi hogyan és miért történik, de az alkotók a végére mindent kitisztáznak. Kétségtelenül: nem könnyeden; a felszabadultság, és a nagy ritkán mégis csak felcsillanó humor nagy hiátusa a valóban súlyos produkciónak. Problematikus, hogy a hattagú kar (az angyalok kórusából egyvalaki hiányzott a miskolci előadáson, vagyis a hattagú kar csak öt fős) hangfelvételre énekel rá, amelyen ugyancsak énekelnek, és a színpadi és a hangszóróból érkező hang félmásodperces csúszásban van egymáshoz képest; ráadásul egy díszlethiba is némi zűrt okoz az előadás során (az előadás nem szakad meg, menet közben megoldják, bár nem észrevehetetlenül).
Ami kissé meglepő, az a közönség fogadtatása – sokan értetlenül szemlélik az összetett színházi nyelvet, azt, hogy az előadás nem hagyományos narrációval, nem könnyen befogadható szentenciákkal operál, vélhetően ennek köszönhető, hogy a szünetben elég sokan távoznak. Meglepő – de érthető: ha egy közönség sokáig nem találkozik progresszív színházi nyelvvel, elfelejti _akarni_ olvasni tudni azt. S bizony olyan klasszikus értékekről, mint keresztényi szeretet, a házasság szentsége, vagy a boldogság kérdéséről, a felsőbb akaratról is lehet patetikum-generálszósz nélkül, sőt korszerűen beszélni, és ezek a felvetett témák alkalmasak arra, hogy valódi kérdéseket vessenek fel a nézőben. A Kassai Thália Színház előadása ezt mindenképpen bizonyítja – a gyűrűnek itt súlya van.
_(Miskolci Nemzeti Színház - Kamaraszínház, 2012. május 11.)_
