A Hajótörés igazából egy tizenkét etűdből álló jelenetsor, amik közül a nézők mindig hármat láthatnak – hogy melyik hármat, azt az alkotók választják ki, az adott közönség függvényében. Pontosabban a szereplők csak három kidolgozott részletet tárnak elénk, amit adott pillanatban – lehetőleg a legizgalmasabb helyen – mindig elvágnak. Miután szemléztük a három fél-sztorit, és megfelelő színvonalon eleget tettünk az alkotók címadási felhívásának, szavazhatunk arról, hogy melyik volt a legjobb, illetve melyik volt annyira jó, hogy érdemesnek találnánk a továbbszövésre. Hollywoodi dramaturgián edzett, tetőpontokat hajhászó, majd azokra lecsapó idegrendszerünk ezúttal nem lovagolja meg a katarzis velőtrázó hullámait, ugyanis egyik történetnek sincs csattanója - nekünk kell azt befejezni.
Ennek köszönhetően viszont valami egészen új, eddig talán nem is kiélt, sőt az is lehet, hogy ismeretlen részünk indulhat el a kibontakozás és érvényesülés útján. Az, amely a kreatív és szellemi energiákért felelős, amely képes földöntúli összefüggések, addig nem átélt izgalmak megalkotására. És a Hajótörés esetében ez tényleg így van: az alkotók valóban meghallgatják és komolyan veszik minden ötletünket, igyekeznek azt beleépíteni a folytatásba – még azt is, amikor kiszavazóshow-vá próbáljuk változtatni a színházi eseményt –, és olykor még véleményezik is felvetéseinket.
Az Utcaszínházi Alkotóközösség négy színésze, Csúz Lívia, Lipka Péter, Simo Krisztián, Simon Balázs még a Tantermi Színházi Szemle szakmai közönsége előtt is eltökélten és könnyedén igyekszik megmozgatni a hallgatóságot. Ami igaz, hogy e publikum már csak helyzetéből adódóan is sokkal zárkózottabb és távolságtartóbb, mint egy gyerekközönség, de látva a jeleneteket felmerülhet bennünk a kétség, hogy azok valóban képesek-e eljutni a fiatalokhoz, továbbgondolásra és ötletelésre serkenteni őket.
Nem is a szituációkkal van probléma – a szemlén az amszterdami Van Gogh Múzeumban elkövetett festményrablást, két gyerek kilincsrabló csínytevését, valamint egy tatabányai lakótelepen apjával és testvérével élő lány szökését láthattuk –, hiszen azok megfelelő keretek között abszolút alkalmasak lehetnek bármilyen módon bevonni a nézőket a játékba, hanem azok tálalási formájával. A műanyag maszkokba öltöztetett színészek ugyan energikusan és lendületesen működtetik a vásári komédiára emlékeztető stílust, de az egyrészt sokszor inkább bohóckodásnak tűnik, másrészt pedig formavilágát tekintve legalább annyira távol van tőlünk, mint Hókuszpók attól, hogy elkapja a törpöket – és legalább annyira indokolatlan is, mint ez a hasonlat.
Persze a játék jópofa, de általában inkább erőltetetten poénkodó, és nem valóban vicces. Mivel az előadáshoz meglehetősen primér és esetleges fogalmazásmód társul, a közben megejtett beszélgetés és a foglalkozás is esetlegessé válik: a nézők és a gyerekek hol csak értelmetlenül dobálják az ötleteket, hol pedig igyekeznek komolyan venni az egyébként nem igazán komolyan vehető pillanatokat – miért is lenne ez másképp, hiszen nem valós helyzeteket, vagy valóban kreatív, további kreativitást serkentő szituációkat látunk, hanem kellemesen és felhőtlenül jószándékúan, játékosan eljátszott jeleneteket. Ami egyébként, úgy tűnik, pillanatokra képes pótolni a fantáziát aktívan serkentő, színházi hiánycikket.
_(II. Tantermi Színházi Szemle, 2012. május 3.)_
