7óra7

Harlequin halott és élvezi
7óra7: (6/10)
Közösség: (6/10)

Harlequin halott és élvezi

2012. 04. 22. | 7óra7

Trió - Kuna Károly, Pál András

Talán ott lesz a szekrényben? A kávéscsészében? Vagy tán a szőnyeg alatt? Az ajtó mögött? Nem, ez Quimby, és semmi köze ehhez az egészhez. Akkor mégis merre? Eltűnt, felszívódott, csak egy totálisan motiválatlan és fals rúzsos kifestősdivel művészileg rendkívül mélyen megtámogatott jelenetfoszlány maradt belőle, a többit mind elvitte a cica. Meg talán a színházi realizmus, amely úgy dobja le magáról a rendezői víziót, mint tajtékzó musztáng a zöldfülű cowboyt - habár a darab helyszíne Düsseldorf, nem a préri, a főszereplők pedig a zenetörténet jeles alakjai, Robert Schumann, Clara Schumann és Johannes Brahms. A téma a művészet, az alkotás és az ember. Galambos Péter rendező mindezeket párját ritkító önellentmondásossággal fogalmazza meg egészen addig, amíg a színészek, kitörvén a végtelenül művészi keretből, nem kezdenek el valóban játszani.

Trió - Csizmadia Gergely, Tóth Auguszta, Pál András

Mert az első felvonás tulajdonképpen elmegy arra, hogy a kalitkába zárt nagy művész szenved. Schumann-nak Kuna Károly ekkor még inkább formát, semmint jellemet ad, szélsőséges és nagyon elhivatott, valamint rendkívül látomásos, és jó művész módjára telehányja a zongora alatt tárolt éjjeli edényt. A kalicka plexiből van, és Schumannon kívül egy zongorát, valamint olykor egy feleséget és barátokat tartalmaz, ebbe a kis térbe van bezárva a művészet, és aki nem értené, hogy ez a plexikalicka a művész bezártságának metaforája, annak további három óra áll rendelkezésére eme talány megfejtésére. Bár ha ezen valaki túl van, még felteheti a kérdést, hogy vajon miért van szőrmével beborítva a zongora, és vajon a projektoron kivetített égbolt a rendületlenül vonuló bárányfelhőkkel vajon a súlyos artisztikumon kívül egyéb esztétikai minőséget hordoz-e? Nyilván hordoz, ahogy az is, hogy a kamaraszínpad ellenére bemikroportozott színészek talán a művészet igéit zengik ilyen finom színpadi gesztus kíséretében, de az tény, hogy így aztán tényleg mindent jól lehet hallani. (Ne tévesszen meg senkit, hogy Schumann egy ponton megszabadul a kihangosítástól igazmondása közben - ez nem lehet valódi ok, hiszen akkor ennek súlya kellene hogy legyen.)

Trió - Kuna Károly, Tóth Auguszta

A szereplők megismerésével eltöltött bő másfél óra után megismerjük az alkotói válságban lévő Schumannt is, és a minden porcikájában vonzó és intelligens feleségét, az ő valóban tiszta, de lemondással teli szerelmüket, az üstökösként megjelenő „harmadikat”, a fiatal és bohó Brahmsot, valamint a tisztes középszer eleven szobrát, Joachim Józsefet. Ezen kívül még megtudjuk, hogy a művészet akkor igazi, ha minden külsőség és manír nélkül belülről tör elő. Ha a zongorista nem az áhítattól alélt jelentőségteljességgel néz a magasba játék közben, mintha a megszállottságtól még a billentyűkre sem tudna rátekinteni, hanem egyszerűen, tisztán, természetesen és belülről fogalmaz. Egyszerűen, tisztán, belülről. Az első felvonás sok minden, de sem nem egyszerű, sem nem tiszta és tele van külsőségekkel, miközben azért azt lehet érezni, hogy bármennyire is vontatott és túlfogalmazott a történet, a színészeknek világos elképzeléseik vannak arról, hogy mit játszanak, csak éppen elnyomja őket a forma.

Trió - Kuna Károly

Még szerencse, hogy ebből a formából a második felvonásra csupán a kényszerű kalicka (díszlet Galambos Péter), illetve a szűnni nem akaró projektor marad, egyebekben viszont még a szerepénél legalább egy tízessel idősebb Pál András is olyan jó érzékkel lavíroz a bohém kamasz és a szórakozott, de tisztelettudó szerelemes között, hogy teljesen világossá válik: mindenfajta formai firlefranc tökéletesen felesleges, ha ilyen színészgárda áll rendelkezésre. Israela Margalit műve ugyanis nem rejt megfejthetetlen mélységeket, arányosan szerkesztett, egyszerű kamaradráma filozófiával, érzelemmel, értelemmel, szerelemmel, sorsokkal. Kuna Károly ennek megfelelően Schumannból még a diliházban is önzetlen, őrültségében is nagyformátumú, manír nélkül infantilis művészt farag, skizofréniája végig értelmes marad, és koncepcionálisan bármennyire is a művészetcsinálás csimborasszójaként, a művészi létezés misztikumának toposzaként kellene ragyognia, Kuna jóval összetettebben értelmezi karakterét. Tóth Auguszta megtartja Clara Wieck Schumann titkát, minden porcikájában nő, egyszerre a végzet asszonya és a doromboló szerető, aki önmaga keresése közben kegyetlen és érzelmes, őrlődése a művész, a nő és a háziasszony végzete, amelyek - úgy tűnik - nem tűrhetik egymás társaságát. Pál András felnőtté cseperedik Clara keze alatt (hogy milyen jól lehetett volna erre használni a kalickát, azt csak elképzelni tudjuk), Csizmadia Gergely pedig pont annyit játszik Joachim József, a magyarhonból elvándorolt hegedűművész szerepében, amennyit kell, felmutatva a középszerűség adta könnyűséget és ürességet is.

Trió - Tóth Auguszta, Pál András

Lehet, hogy ha a színészekből, és nem a formából indul ki az előadás, akkor Orbán Eszter dramaturg is feszesebbre veszi a tempót, és nem hagy helyet a redundáns részeknek. És hogy hova tűnt a festék? Most gondoljuk el, hogy mindezt Harlequinnek, bronzszobornak és szellemnek maszkírozott figurák adják elő... Nem pedig színészek. Szerencsés döntés, hogy már nem így van.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr678002301

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása