7óra7

„Semmi baj”
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

„Semmi baj”

2012. 04. 14. | 7óra7

Az előadás egy gazdag műfajiságú, furcsa kísérlet, ahogyan azt a cím is jelzi: „terv”. Ez a nézői bizonytalanságot fokozó felütésre hívatott ráerősíteni, hiszen az érkező közönség egy már-már családiasan kínos hangulatú castingba csöppen (az előadás már a kezdete előtt elkezdődik: az egyik résztvevő odamegy a jegytépőkhöz, mialatt mi várunk, és szól, hogy a castingra érkezett, valaki oda is vezeti a másik konténerhez), melyről szinte lehetetlen eldönteni, hogy valódi vagy sem. Ez a „kétséges valóság”-hangulat körüllengi az egész előadást, sokszor nehéz eldönteni, hogy ez most tényleg megtörténik-e, vagy a játék része. Rendkívül vékony fal választja el a valóságot és a színházat, de aztán megtörténik az első gyilkosság, horrorba hajló körülmények között, majd pszichothrillerbe illő nyomozás kezdődik - felerősödő majd lelassuló tempó, erős testiség; illúziómentes séta egy illuzórikus világban.

Ahogyan Mundruczó többi rendezésében, ebben is egy hétköznapokból kiragadott, szimbólummá emelt, életre keltett figura vonul végig leitmotivként: Frankenstein szörnye. Akit egy prostituált szült meg, egy homoszexuális, önző, más embereket semmibe vevő, de rajtuk ravaszul átlátó filmrendezőtől. Intézetbe rakták, gyilkolt, megszökött, undorodik az emberektől, antiszociális, de kíváncsi, ártatlan és kegyetlen egyszerre. Ám „mégis olyan érdekes”, ahogyan a darabbéli filmrendező mondja: hiszen furcsa, kilóg a világból, s emiatt eltüntetik a kíváncsi szemek elől. A srác szeretetet soha nem kapott, önálló életre kelve próbálja magára rángatni az elvárásokat, valahogyan megértetni magát, de végül mindig gyilkosságba torkollanak az események. Rajta kívül minden, az előadásban szereplő karakter üres, megtört, egysíkú, hétköznapi jellem - erre erősítenek rá a castingosok jelenetei is, amelyekben szinte faék-egyszerűségű személyiségek villannak föl. A fiúval, bár az egyetlen „igaz embere” e világnak, lehetetlen azonosulni, vagy közös pontokat keresni, mivel egyrészt élete és motivikai rendszere lehetetlenül szélsőséges, másrészt egyszerűen nem tesszük meg, mert immorális lenne. Ez a fura szerzet, „szörny” a semmire sem jó, de az élethez ragaszkodó emberek ellenpontozása, vagyis éppen az emberi közösségnek az ellenpárja. Sőt: éppen a hóhéra annak, amiből fakad. Véreskezű diktátorként leöl mindenkit, szavak nélkül bizonyítja be, hogy igaza van, mivel nem történik értékveszteség az illetők halálával; a rendőrség pedig - annak ellenére, hogy tud róla mindent - nem képes elkapni vagy megállítani. A felügyelőnő, bár végignézi az egész történéssort, csak jegyzőkönyv-szöveget monologizál, ám nem tesz, nem cselekszik semmit. A fiú, vagyis a szörny szabadon garázdálkodik, mert nem lehet megfogni, és valahol igaza van. Kibukik belőle az I can't get no satisfaction.

Minden a katartikus hatásra van kihegyezve: a lassan induló, komikusabb kezdés, a felpörgő események, majd a széteső világ, az egyre naturalisztikusabb és durvább jelenetek közepette feloldódó emberek, és a végén a dal. Mindezen elemek ellenére csak a rácsodálkozás élménye marad el, ami leginkább a ritmustalanságnak köszönhető. Jelenetek válnak rendkívül hosszúvá minden indok nélkül, aminek következtében a figyelem lankad. Kétségtelen, hogy Rába Roland (a filmrendező) az elején külön felhívja a figyelmünket a koncentráció fontosságára. Ám a történet nem eléggé ritmusos, nincs elég intenzíven felépítve, gyengék az érzelmi, illetve gondolati impulzusok, így keresnünk kell ezt a rácsodálkozást - ami ilyen „utánajáró” módon nem is éri el a hatást, mert a gondolkodással már letisztáztuk, végigvittük magunkban azt. Maga a szöveganyag - amit Mundruczó és Bíró Yvett írt - ellentmondásos: a minimalistább részeknél működik, a nagyobb lélegzetvételű párbeszédeknél elvész. A jelenetek pedig túlzottan kitartottak, aminek következtében nem érik el a kívánt hatást. Mert az előadás a maga naturalizmusában látványos, akár még megbotránkoztató is, de nem „üt”.

Rába önálló, több mint félórás műsorszáma - a casting - valóban megejtő. Bár nem látszódik rajta, mégis minden idegszálával figyel a behívott jelöltek reakcióira, hogy mindegyikből kihozza, amit lehet. Ami zseniális, hogy annyira hihetően teszi, hogy tényleg lehetetlen eldönteni, hogy mi most mit nézünk, hová jöttünk. Rába a későbbiekben, a valódi színjátékban sem változik sokat, egy percig sem érződik rajta, hogy játszana - valószínűleg ebben van a legnagyobb munka. Monori Lili a maga egyszerűségében köti le a figyelmet. Nincs egy fölös mozdulata, nincs egy hamisan felemelt hangja: lényegében afféle minimál-színjátszást mutat be, tökéletesen, amivel a lehetséges legtöbbet mutatja a karakteréből. Sokkal inkább szánni való, mint vonzó, de igazából közönyösek maradunk vele szemben - de épp így lesz érdekessé. Ugyanaz a célja, mint Derzsi Jánosnak: ne legyen szimpatikus vagy ellenszenves a karakter, éppen csak annyira teszik izgalmassá figurájukat, hogy a néző figyeljen rájuk. Ezzel már jellemezték is ezeket a rendkívülien hétköznapi embereket. Mezei Kinga épp a fent vázolt állapotba tart, a karaktere most készül ilyenné válni. Kiss Ágota némileg színtelenebb módon, de azért éppen eléggé érzékletesen tudja bemutatni ennek a társadalomnak a méltó utódát. (Már ha beszélhetünk utódról, hiszen valamilyen szinten mindenki halálra ítélt e rendszerben.) Stork Natasa ennek a felszínvilágnak tökéletes kiszolgálója, akinek ez roppantmód meg is felel. Spolarics Andrea filmes gesztusokban beszél, a felügyelőnő nem valódi rendőr, hanem csak annak egy televíziós mása, az őt kísérő bulldogrendőrök viszont igen realisztikusak, felszólításukra már-már elő is vesszük a személyi igazolványt. A fiú-szörnyet pedig Frecska Rudolf alakítja, elhivatottan, eltökélten, szomorúan, hibátlanul.

A Frankenstein-terv című előadás azonban csak a való világból él, valójában nem (csak) arról szól, hanem vall a formáról is. A Rába alakította filmrendező nyilvánvalóan az egyébként filmrendező Mundruczó alakmása, cinikus és ellentmondásos figura, akinek teremtmény-előadása (jelen esetben a szörny) elpusztítja az értéktelent, a hamisság, számítás és látszat világát, hogy átfolyjék egy, a véráztatta színészek által előadott énekszámba, hogy innen, ebből a szörnyedelmes tisztítótűzből mi, nézők, megkönnyebbülve, megtisztulva távozhassunk, elutasíthassuk a nem-szembenézést hét lakat mögé zárt félelmeinkkel. Az előadás-fiú-szörny megkérdezi, hogy „Ez kinek a kabátja?”, jelentkezem, ő odaadja a kabátot, a szemembe néz, és azt mondja: „Semmi baj”. A „Ne félj!” (A Jég) után ez a „Semmi baj” előadása.

Valóban nincs baj: Mundruczó kiváló rendező, de annyira nem jó író, az előadás utólag, a gondolatban kezd élni. Ez egy Jég, csak nincs hozzá csákány. Egyelőre az „I can't get no satisfaction” csak az agynak mond valamit, és bármennyire szeretnénk, nem lüktet belül.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr978003921

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása