7óra7

Mese az örök nőről és az örök esőről
7óra7: (7/10)
Közösség: (10/10)

Mese az örök nőről és az örök esőről

2012. 04. 05. | Turbuly Lilla

Arra megyünk be a Bárka Színház kamaratermébe, hogy esik az eső. A színpad körül legalábbis. Az eső közepén pedig három színész áll, háttal nekünk, akik történetesen három színészt játszanak. Egyikük ugyanabba a dallamba kezd bele újra meg újra a szájharmonikáján, a másikuk hol leveszi a kalapját, hol visszateszi, a harmadik a messzeségbe réved, szóval állva vándorolnak a szakadatlanul hulló esőben. Poétikus kép, és még inkább azzá válik a végére, mert ezzel is fejeződik be az előadás, így kell, hogy itt hagyjuk őket, örök esőben, örök vándorútjukon.

Ha semmi mást nem hoznánk magunkkal erről az előadásról, már akkor is bőven megérte, de szerencsére az alkotók közel sem elégszenek meg ennyivel. A kezdő- és a zárókép között ugyanis megtudhatjuk, mi mindenné lényegülhet át egy kottaállvány, egy utazóláda és egy nagybőgőtok. György Eszter díszlettervező a három színész mellé ezt a három tárgyat rendelte, ezek változnak fogattá vagy koporsóvá, szobává vagy bábszínházzá, ahogy a játék megkívánja. Az előadás nem szűkölködik ilyesfajta átváltozásokban, és a tárgyakkal együtt a színészek is sokféle helyzetben és szerepben próbálhatják ki magukat. Ebből a szempontból a kézdivásárhelyiek – ahogy olvasom, a színház alig néhány éves történetének első – kamara-előadása egyetemi vizsgaelőadásnak is beillene, annyiszor bújnak más és más karakter bőrébe a fiatal színészek, sokszor pillanatok alatt váltva egyikről a másikra. A változó szerepek mellett van azonban állandó karakterük is: Dávid Péter a kissé körülményes, de mesélésben verhetetlen Jurát, Veres Előd a szlávos mélabút megtestesítő Aljosát és Orbán Levente a „de mi lett a nővel?” kérdést újra és újra feltevő, és ezzel az előadást továbblendítő Gyabkint formálja meg. Mindhárman nagy energiákat mozgósítanak, a szerepváltásokat kreatívan és hitelesen abszolválják, bejátsszák a színpadot. Az egyetlen, amit időnként rosszul találnak el, az a hangerő. Nem használják ki eléggé a hangerőváltásokban rejlő lehetőségeket, a megszólalásoknak sokszor nincs amplitúdója, egyszerűbben szólva: néha indokolatlanul is kiabálnak.

Erénye viszont jóval több van az Albu István rendezte előadásnak. Jó tempójú, ötletekkel teli, friss és fanyar játék. A csehovi búsongás és drámaiság mellett nagyon szépen kijön a – néha már-már abszurdba hajló – komédia is, a színészek jól használják a helyzet- és jellemkomikumból adódó lehetőségeket, így nyoma sincs a Csehov előadásoknál gyakori méla unalomnak. Annak ellenére, hogy az első perctől kezdve világos, hogy a három vándor sosem fog célba érni, és Irina Bikulinához sem jut senki közelebb, képes újra és újra meglepni a nézőt, és megőrizni a belépés pillanatában elnyert szimpátiát, mint egy jó mese. Ahogy a (társ)szerző, Kiss Csaba nevezi, férfimese a Nőről. Nőknek és férfiaknak.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr148005319

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása