Az előadás kezdetben sötét terét egyébként két ajtó fogja közre. Az egyik zárva van, valami írás van rajta, előtte egy padon ül egy szikár asszony. A telefonáló lány azonban nem ezen az ajtón megy be, hanem a másikon, amely egy mellékhelyiségbe vezet. Eközben érkezik még két nő, egy csitrinek látszó anya és egy koravén lány, az anya egy nagy bőröndöt hoz magával, mintha épp egy társasutazásra fizettek volna be, csak épp ez a váróterem egészen biztosan nem egy vasútállomás vagy repülőtéri utasterminál, sokkal inkább emlékeztet egy irodai, még jobban mondva orvosi váróra. De ez nem bizonyosság, csak érzés – Király Attila, az előadás rendezője nyilvánvalóan szimbolikus térbe szervezte szimbolikus hőseit.

Négy szimbolikus nő van tehát összeterelve ebben az előadásban, egyébként még valaki jelen van tulajdonképpen, a telefonáló lány mobiljának a túlsó végén, de ő nem lényeges, csupán marginális. (De jelzésértékű, hogy _nincs férfi_.) Igazából hosszabb ideig nem derül ki, hogy mi a lényeges, az ellenben kiderül, hogy a friss, fürge, fiatalos anya ruganyos és életenergiával telt, minden lében kanál, pirospozsgás és összességében majd kicsattan. (Persze ez csak látszat.) Folyamatos szövegelése láthatóan, majd kimondottan a szikár asszony idegeire megy, meg igazából a lányáéra is, aki egyszer csak egy kisebb puzzlejátékot szór maga elé a földre, és elkezdi kirakosgatni. Valami olyasmi sejlik fel, hogy a zárkózott, magába forduló, hallgatag lányt hozta a lány vélhetően valami idegorvoshoz, s a szikár asszony is ide vár, az idő előrehaladtával egyre türelmetlenebbül.

Aztán erről is kiderül, hogy látszat, nem az hozta, akiről úgy tűnik, hogy hozta, és nem az van hozva, akiről úgy tűnik, hogy hozva van. Természetesen kibicsaklott életek, megoldási kísérletek, meghiúsult vágyak, el nem ért célok sűrűsödnek össze ebben a sajátos térben; Jana Dobreva bolgár kortárs szerző műve jellegzetes sorsokat mixel össze és ütköztet egymásnak. Az előadás tétje, hogy képes-e működtetni a darabot, ugyanis ezek a szimbolikus szereplők akkor tudják ellátni feladatukat, ha megfelelően egyénítettek. Az elején igazából letaglózza az embert a nagy mennyiségű szöveg, amihez arányaiban elég kevés játék társul, a színészek az alakok megrajzolásával csupán a megjelenésen és a szövegmondáson keresztül próbálkoznak. De az amúgy elég rövid, alig több, mint egy órás produkció közepe felé létrejönnek az élő alakok, és sínre kerül az előadás. Bánsági Ildikó anyája („élénk, üde, szereti az életet és a tavaszt. Nagyon jól van” – mondja róla a színlap) valóban mindent megtesz azért, hogy elzárja maga elől a valóságot. Virágos blúz, piros nadrág, lazaság, közvetlenség – kifelé a feeling good-ot közvetíti, miközben a színésznő az éppen csak leheletnyit túljátszott manírokkal egyértelművé teszi: ez csak a külvilág felé felvett szerep. A folyamatosan egzecíroztatott, kibeszélt, bírált, kritizált lányát, Máriát alakító Simkó Katalin mintha mindenben az ellentéte lenne. A Papp Janó által átlagos bölcsészimázsba burkolt Mária csendes, magába forduló, de belül élénken figyelő és robbanó személyiséget mutat. A puzzle magyar neve türelemjáték – Simkó pedig nem csupán a játék tekintetében végzi ezt a tevékenységet. Moldvai Kiss Andrea játssza a szikár nőt. Mindent magába folyt. Visszafogott, decens, kizárja magából a világot. Eszi magát – kívülről-belülről egyaránt. Szövetségest keres – ha nincs mellette senki, bezár. Épp az ellenkezője, mint az életét gyakorlatilag a széles nyilvánosság előtt élő egyetemista lány, aki mások helyett csak magával foglalkozik, javarészt a vécébe bezárva. Jankovics Anna közvetlen és explicit, kezében a lámpás. Hordja magával. Persze be nem kapcsolják.

Vagyis képletesen mégiscsak. Elkezdik meghallani egymást. A játék végére a puzzle darabjai összeállnak. Ha nem is teljesen, legalábbis elkezd kialakulni a kép. Az anyaságról, a gyermekről, az egyedülről, a közösről, a betegről, az egészségesről, a társról, a társtalanságról. Tulajdonképpen biztatásnak sem rossz. Egymástól elhidegült családtagoknak, régi ismerősöknek, akik úgy gondolják, nincs már mit mondaniuk egymásnak, elmúlófélben lévő kapcsolatban állóknak – vagy azoknak, akik bármikor voltak, vannak lesznek ilyen helyzetben.