Ugyanis ez a népszínház a mi idealizmusunkról szól, világosan, tisztán és közérthetően, még ha néha kissé lassan is. Egy olyan mese, a szó legnemesebb értelmében, amit jó átélni – és a színpadon mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez megtörténhessék.
Ami miatt kissé nehéz, hogy magának a történetnek elég sokáig nincs nyoma – két _lyányt_ látunk, Esztert és Reginát, akikhez látogatóba jönnek legényeik, Bakk Lukács és Préda Máté, és hosszasan-hosszasan bazsalyognak egymással. a szerelem csak hivatkozásként van a színpadon - itt bizony nyoma sincs szerelemnek, csak talmi felszínként: rosszízű viccekkel, egymásra csördítésekkel _el van játszva_ a szerelem.
Hogy ez csupán a méreg egyik serpenyője, akkor derül ki, amikor megérkezik Kömény Móka, aki a kvázi mostohahúgként és kézilányként zsarnoki elnyomás alatt élő Magdolna szerelme. No, ez már szerelem a javából a _legkisebb fiú_ és a _legkisebb lány_ között: tiszta, érzéki, első látásra létrejött, érzésekkel teli érzelem, totális ellenpontja mindannak, amiről az első felvonás első fele szól. És ebből adódik a konfliktus is, amelynek meglétére a bakkecske képében megjelenő ördög-boszorkány, afféle szatír utal már az elejétől kezdve, aki néhány egyszerű, jellegzetes mozgással jelzi, hogy a történéseket ő irányítja. Mert Bakk és Préda uram, afféle két falurossza, bizony Magdóba szerelmesek (már ha jelent nekik ez a szó bármit is, annyi bizonyos, hogy jobban tetszik nekik, mint választott mátkájuk), Eszternek és Reginának pedig sokkal jobban bejön a fiatal, jósvádájú Móka, mint a két rosszarcú-rossz humorú párjuk.
Ondraschek Péter kompakt díszlete egyszerre próbál valóságidéző és színházi jelzés lenni, és ez a Veszprémi Petőfi Színház színpadán teljes mértékben sikerül is: csodák történnek a játéktérben, a fa védi meg Mókát a veszedelemtől, akit aztán a kútba dobnak, és az illúzió tökéletes. A Komáromi Jókai Színház előadásához rendkívüli pontosság szükségeltetik, amit a játszók és a technikai apparátus is szem előtt tart. Az előadás történéseinek lassú csordogálását felváltja a kérdés: létrejöhet-e _valódi_ szerelem egy olyan világban, amelyben a látszat, a megfelelés, a sanda és hátsó szándékok uralnak mindent? Vidnyánszky Attila rendezése gondosan építkezik, szinte mindenben követve Tamási Áron szövegét, aprólékos zenei dramaturgiát rendelve az egyes történésekhez. Végig szól ugyanis a zene, ami az atmoszférateremtés egyik legfontosabb momentuma, a lassú zongoraszóló és az azt váltó népdal-idézetek ritmikája, hangulata, dallamvilága értelmez és közeget teremt, teljes értékű színpadi elemként.
A színészek pedig rendkívüli összjátékkal visznek a boldog – és ide egy nagy kérdőjel kívánkozik – vég felé. Bandor Éva és Szoták Andrea a két – nem annyira rosszindulatú, mint végtelenül irigy - testvér "se veled – se nélküled" állapotában messzemenően kiegészítik egymást, Tóth Tibor Bakk Lukácsát a "macsós" fölényes lenézés, Fabó Tibor Préda Mátéját a szűklátókörű lúzerség határozza meg. Velük szemben áll a romlottságtól minden szempontból mentes páros, Holocsy Katalin (Magdolna) és Hajdú László (Móka) játéka, akik naivságukkal, állandó egymásra figyelésükkel hangsúlyozottan idealista figurákat hoznak létre. Egyértelműen hozzájuk idomul Olasz István a mesemondó-faludobos-kikiáltó szerepében és Majorfalvi Bálint joviális, szórakoztató plébánosa is. Varsányi Mari Köménynéje a megtestesült bölcsesség és anyai szeretet, Bernáth Tamás (bakkecske) pedig illúziókeltően "irányítja" a történetet a vég felé Gemza Péter jelzésszerű mozgásainak segítségével. S mindannyian érthetően, világosan beszélik Tamási Áron kissé régies, de nagyon telt és ízes nyelvét.
Afelé a vég felé, ami korántsem idealista, mégis azt mondja, hogy van szerelem – a két fiatal énekes madárként repül el a Holdba, a Mennyország felé. Az élettelen (saját életét kiirtó) "valóság" pedig alattuk, a színpadon látható. Legyünk türelmesek, akár az előadással, akár az énekes madár kicsiny tojásával – becsüljük meg azt, ami benne van. Az érzést, a tisztaságot, a lelket és a gondolatot – azt, ami segít élni, és segít megtalálni: miért érdemes.
_(Veszprémi Petőfi Színház, 2010. november 19.)_
