A dolog pikantériája az, hogy úgy tűnik: a rendezőnek bizonyos szinten kifejezett igénye volt az aktualitásra, legalábbis ezt látszik tükrözni Dmitrij Kosztyuminszkij változatos terekben hol pompázó, hol üresnek tűnő látványa. Az előtérben egy temető tárul elénk, a háttérben pedig várfalszerűséget formáló dobozok fekszenek és függenek, amikre az előadás különböző pillanataiban rávetítik vagy egy épülő ház homlokzatát, vagy egy metropolisz panorámaképét, vagy egy friss, tavaszi színekben tündöklő város fotóját. A zenekar is a színpadon foglal helyet, valahol a háttérképek alatt. Mindez pedig mintha mégiscsak arra akarna egy finom célzást tenni, hogy A halott város értelmezhető akár a mában is.

Annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg, egyrészt nagy körültekintéssel szürke és egyéb pasztellszínekkel vonták be nemcsak a díszletet, de a jelmezeket is (Bánki Róza kosztümjei között azért akadnak üdítő ruhaköltemények is – például Marietta harmadik felvonásbeli öltözéke), a teret gondosan telerakták keresztekkel, sírokkal, koporsókkal, falevéllel – mintha tényleg egy temetőben járnánk. Persze ezzel az általános formával alapvetően semmi probléma nincs, hiszen a szöveg szintjén abszolút átadja a gondolatkiváltás terepét Paul Schott librettójának és Korngold zenéjének. Egyedül az a kérdés merül fel, hogy a látvány és a színpadra ültetett zenekar által miért szeretne az előadás itt és most zajlani.

Paul, a főszereplő története egyébként meglehetősen egyszerű. Évekkel ezelőtt meghalt a felesége, Marie, de a férfi oly komolyan vette az örök hűség fogalmát, hogy külön kis szentélyt épített az asszonynak, és nem elég, hogy más nőhöz nem hajlandó nyúlni, ha éppen mégis túlteszi magát ezen, és esetleg hajlandó, akkor is őt keresi. Így akad össze Mariettával, aki a megszólalásig hasonlít volt feleségére (annyira, hogy mindkettejüknek ugyanaz az énekesnő kölcsönöz testet), több sem kell, hogy évődésük útjára keljen a "ki csal meg kit?" kérdés végeláthatatlan mezején – Marietta tekintélyes méretű rajongói kört tart maga körül, és ha kedve szottyan, el is mélyít egy-egy kapcsolatot - Paulnak ez természetesen nem tetszik, a nőnek meg az nem tetszik, hogy a férfi volt feleségét látja benne.

Amilyen nehezen indul viszonyuk, Nyári Zoltán és Rálik Szilvia alakításában az előadás vége felé haladva úgy lesz egyre kiegyensúlyozottabb, ami nem egy dramaturgiai ívnek köszönhető, hanem Rálik nagyon is szélsőséges, szinte befogadhatatlan hanghajlításokat prezentáló belépőjének. Az énekesnő hol teljesen elhalkul, hol pedig játszi könnyedséggel repeszti az üveget – azzal együtt a dobhártyákat. Marie szólójától kezdve viszont Rálik mindvégig a hangokra koncentrálva van jelen, és ez a munka utolsó áriájára be is érik: Marietta vallomása indulatokkal együtt cseng szépen. Nyári Zoltán az első pillanattól az utolsóig kimért távolságtartással kezeli Paul érzelmi kitöréseit, aminek köszönhetően ugyan átélhetőek, követhetőek és befogadhatóak a dalok – még időnkénti elhalkulásukkal együtt is –, csak épp az nem derül ki, hogy ki ez a férfi. Bódi Mariann erőteljesen és kidolgozottan teszi le Brigitta szólóját – ezzel ellenpontozva Rálik ingadozását –, egyedül a kitartásoknál inog meg hangja. Massányi Viktor pedig mindvégig konok határozottsággal artikulálja Frank dalait.

Kocsár Balázs érezhetően igyekszik egységgé koordinálni a zenekart, aminek köszönhetően harmonikussá és sodróvá válnak a zeneileg komplexebb részek, kellemesen hangsúlyozva Korngold romantikus, olykor kifejezetten sötét zenéjét. Ám a tagoltabb részeknél előfordul, hogy elveszíti az együttes az összhangot. A zene játékossága és sokrétűsége azonban még így is könnyedén súlytalanná válik, ami nem a zenekarnak, sokkal inkább a kontextus hiányának tudható be. Nincs, ami képes lenne összefogni, majd pedig szálanként megmutatni A halott város teljességét – és ezt nem képes pótolni se egy remek énekesi teljesítmény, se egy jól belőtt világítás, se egy átszűrődő, sejtelmes arckép, semmi.

Persze általánosságban, az úgynevezett egyetemes síkon így is értelmezhető az opera, és levonható a mesei tanulság, hogy ha valaki meghalt, engedjük el őt: ha Isten úgy akarta – valószínűleg erre utalnak a keresztek –, akkor fogadjuk el. Mondjuk ebbe a világképbe meglehetősen nehezen fér bele a révész képe és a sírokból zombiként kikelő gyerekek látványa (ez egy ellentmondás is: Paul fejében kísértenek a halottak, amit Troickij azonosít az éppen megszólaló gyerekkarral, akik a szöveg szerint valamiféle misztikus megtisztulást idéznek elő a főhősben). Fontos dolgokról lehetne itt szó, amihez az operai „gyönyörről” se kellene lemondani, ezzel szemben rengeteg minden feláldoztatott az egyetemesség oltárán, még az egyetemesség megértése is.

_(Budapesti Tavaszi Fesztivál, Művészetek Palotája, 2012. március 21.)_