Nagy lélegzetű este a Peer Gynt az Örkény Színházban. Már az első pillanatban, amikor láthatóvá válik, hogy a színpad láthatóvá vált. Mármint Izsák Lili díszlete fogadja a gyülekező közönséget, ami két oszlopon (mintha a színpadtér elidegeníthetetlen része lenne) kívül csupasz önmaga. Mármint maga a színpad. Egy-két eszköz van rajta, ami talán nincs mindig ott: neoncsövek, radiátor és hangszóró. De azok is autentikus részei a helynek. Meg még egy-egy krétarajz kerül a falra, szó szerint jelzésértékűen.

Ascher Tamás rendezése minden értelemben natúr színházat mutat, amely a lehető legklasszikusabb alapvetéseknek felel meg: szövegközpontú és színészközpontú. Annyiszor hangzik el ez a reklama, hogy ma már nincsen ilyen. Pedig van. Csak éppen szöveget és színészt gondozni, s emellett minderről gondolni valamit tudni kell. Ascher keze biztos. Pontosan tudja és át tudja adni, hogy a Peer Gynt mindenkor érvényes. Gáspár Ildikó dramaturg keze alatt a Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa egyszerre földönjáró és költői, szellemesen fordított szöveg minden ízében mai lesz, s mi több: fiatal. Néha sűrűbb és lassabb, néha pergően filmszerű, néha csak egy vizuális ötlet helyettesíti. Az ifjú, anyjával feleselő Peer Gynt a mesék birodalmában él, épp mint egy mai tinédzser. Joggal hiszi: a világ – melynek császára akar lenni, alább nem adja – az övé. Hangozzék bármily evidenciaszerűen: a méltósághoz méltóság szükségeltetik, Peernek pedig éppen ez a legnagyobb hiátusa. Tapasztalatot sokat szerez – már csak az élet rendjéből adódóan is –, bölcsességet azonban nem.

Az előadás jelzi: akármilyen utat jár be Peer Gynt, legyen az a fantázia, az álom vagy a valóság útja, mindig pontosan ugyanoda lyukad ki. A „tömeg” szereplők mindig saját magukat idézik, javarészt egyetlen beállításban, ugyanazokat a jelmezmotívumokat variálva. Így lesz Csuja Imre indulatát hol palástoló, hol csöndesen gyűjtögető, majd kirobbanó, hol pedig jelzésszerűen kikiáltó apa, trollkirály, főmajom, ápoló és kapitány, Takács Nóra Diána maga a tálcára helyezett nőiség, hihetetlenül sokszínű és fantasztikusan változatos alakzatban, erőteljes szexualitással (hol boszorkányos, hol gyöngéd, hol szörnyeteg, hol hópehelytisztaságú – játéka az előadás egyik kiemelkedő teljesítménye), Stefanovics Angéla a magát rendre elbőgő, emiatt némileg groteszk kislány, Vajda Milán az ünneplő öltönyhöz is fehér frottírzoknit öltő, tehetetlen mamakedvence mamlasz, Epres Attila precíz és konzervatív kishivatalnok, Ficza István e. h. laza ficsúr, Für Anikó kívülálló, méltóságteljes nagyasszony, Bíró Kriszta épp ellenkezőleg, a nép asszonyi hangja, s valahány további apró szerepben Király Dániel e. h., Kulcsár Viktória e. h. és Nagyhegyesi Zoltán e. h. A bravúros, számtalan változatot igénylő jelmezek Nagy Fruzsina munkái, a ruhák önmagukban atmoszférateremtő erővel bírnak.

Márpedig az atmoszféra megkérdőjelezhetetlen (noha nem teljesen kibontott részletek - például a nagy Görbe - akadnak az előadásban). A nagy feketeségben alászálló hó, amely a második felvonásra toposzjelleggel téli tájat varázsol a csupasz színpadból, ugyancsak fontos dramaturgiai szerepet játszik. Elzár és összeköt, időt hoz és visz, tágít és szűkít. A Peer Gynt egyszerre fog be egyetlen pillanatot: a gyerek elhatározását arra vonatkozóan, hogy császár lesz, és egy emberöltőt. S mivel minden szimbolikus – hangozzék bármely fellengzően –, a maga egyszerűségében az emberi öröklét univerzuma is a színpadon van. Ascher anélkül értelmezi a hagymahéj-hasonlatot, hogy megemlítené, didaktikusan szájbarágná azt, miközben ahogy haladunk előre, egyre világosabb, hogy miről van szó.

Az útkeresésről. A szegény fiú kergeti azt az álmot, amely pillanatokra akár meg is valósul – az anyag szintjén. Peer többször kerül a hatalom közelébe, hajlandó viselni a farkat, hajlandó belekóstolni a húgysörbe, gazdaggá, majd (hamis) prófétává válik, sőt egy alkalommal még az uralkodói cím is megilleti (igaz, a bolondokházában). S mindezért megtéveszt, szemfényveszt, kidumál és harcol feszt. Az út vége azonban neki is éppúgy ott van, ahogy anyjának is ott volt. Peer jó fiú: hiába van száműzve, visszatér anyja halálos ágyához. Gondoskodik róla, ahogy Ǻse is gondoskodott róla. Mégis, az időt nem lehet megtéveszteni. Így jön el az út vége Peernek is – aki az utolsó, de tényleg a legutolsó pillanatban ismeri fel, hogy a megszelídített lány, az esküvőben megismert Solvejg, aki egyszer már magáénak tudhatott, ám a múlttal való szembenézéstől (a Zöldruhás Nő és fia) elől elmenekülve őt is magára hagyta. Peer a legvégén kerül vissza a közepébe, a Madonnává váló Solvejg ölébe hajtja a fejét, és vége – mindennek, anélkül, hogy igazán elkezdődhetett volna.

A három főbb szereplő mellett Ascher még egyet kiemel: az idegen utas alakját. Az ötödik felvonásban megjelenő férfi – akit Peeren kívül senki sem lát – a halált jövendöli. Gálffi László elegáns alakítása egyszerre van kívül – jelzi Peernek, hogy még nem hal meg, hiszen még csak az ötödik felvonás közepe van – és belül, amennyiben a kétséget fogalmazza meg a mindaddig magabiztos és folyamatosan újrakezdő, immár meglett férfinak.

Polgár Csaba Peerjében pedig megvan az erő a szüntelen újrakezdéshez. Egyszerre csintalan fiú és szerető gyermek, kajla kamasz és szemtelen tinédzser, kanos siheder és megszeppent kölyök, bevállalós srác és bölcselkedő fiatalember, laza faszi és elárvult férfi. Polgár bámulatos átváltozásai közepette mindig önazonos tud maradni, ezzel paradox módon sikerre viszi éppen az önazonosság keresésében kudarcot valló Peer alakját, akit lehet szeretni, éppen ezért nehéz vele kegyetlennek lenni. Meg kell várni, amíg önmaga veszi-hántja le magáról az összes magára aggatott ruhát, amelyeket magára húzva mind távolabb került attól, amire vágyik. Aki mellette lehetett volna, attól elmenekült, akiket maga mellé választott, rendre elhagyják, becsapják, kirabolják. Pedig rá is igaz az "egyedül nem megy" szlogen - Peer pedig egyedül maradt.

Solvejget Szandtner Anna önmagában bizonytalannak, a világ felé némileg bizalmatlannak mutatja, akit érdekelnek a kérdések (Peer maga) – némiképp ellenpontjaként Peernek, akiben az önbizalom túlteng, s nincsenek kérdései. Kerekes Éva Ǻséja - aki igaz _társa_ Peernek - pedig a megtestesült anyaság – féltés, bizalom és szeretet irányul a fiú felé. A legigazibb szeretet, még azt is hagyja, hogy fia fejjel menjen a falnak. Hátha tanul belőle.

De Peer nem tanul belőle, akárhányszor megy fejjel a falnak. Hisz a mesékben továbbra is (legyen az norvég népi legenda vagy hollywoodi film vagy egy csudamusical), pedig néha a valóság felé is ki kellene nyitnia az embernek a szemét. Mert a cél talán nincs is olyan messze, rajtunk múlik, mikor vesszük észre, hogy magunkat navigáljuk tőle egyre messzebb.