S vele együtt láthatóan hasonlóan tanácstalanul áll a kicsit tán több, mint félháznyi közönség (telt ház nem volt az elején sem – vélhetően van egy bérletes zuhanyhíradó Kaposváron –, de a szünetben tisztes forgalmat bonyolít a ruhatár és a parkoló). Mert a IV. Henrik ugyan korrekt előadás, de ennél több nem mondható el róla, legfőképpen az nem, mi az, ami miatt ebben a színházban, itt és most a IV. Henrik aktuális.

Persze, a -Bárka Hajónapló- Csiky Gergely Színház műsorfüzete (amelyben egy bántó hiba is szerepel: Kovács Zsolt szövegébe valaki a „naturel mon” kifejezést tette, ami a színész szándéka szerint valószínűleg a francia „naturellement” akart volna lenni) nem hagy kétséget afelől, hogy elsősorban Tim Carroll miatt aktuális, az ő módszere miatt, ami a színészeket boldoggá teheti ugyan – az előadás arról tanúskodik, nem teszi –, a nézőket viszont biztosan nem. Carroll ugyanis – s erről a füzetke vall – úgy foglalkozik a darabbal, hogy nem a darabbal foglalkozik: workshopszerű próbák zajlanak, kicsiny játékokkal, helyzetgyakorlatokkal. S ha ezek működnek, avat be bennünket a rendező módszertani boszorkánykonyhájának mesterfogásaiba, akkor az előadás is működik. Ez persze visszafelé igazolódhatna, tehát egy gasztronómiai magazinban mondhat ilyesmit a sztárséf a Michelin-csillag megszerzése után, a Csiky Gergely Színház rendezőjétől azért nehezebben fogadható el a dolog, mert a végeredmény nem ízletes és rangos fogás, hanem egy kifőzde szépen díszített, tisztesen átlagos, összességében pedig igen unalmas káposztás kockáját idézi, a biztonság kedvéért borssal _és_ porcukorral is megszórva.

Márpedig a bors és a porcukor a cvekkedlin ugyanúgy nem fér meg egymással, ahogy a Csiky Gergely Színház egyelőre meglévő, bár fogyatkozóban lévő társulata, illetve Tim Carroll módszere. A legegyszerűbb képlet a vendégként fellépő Czintos József Falstaffja, aki pompás Falstaff, szerethetően emberi, kisszerűen nagy formátumú, de ez az előadástól éppúgy független, ahogyan a becsületről szóló monológjának előadása, amely bármilyen közegben nyíltszíni tapsot kaphatna, erre a produkció további 2 óra 48 perces időtartamának semmiféle befolyása nincs. Az ugyancsak vendégként fellépő Kovács Krisztián a tékozló fiú szerepét kapta, a bohó életet élő, magát tolvajokkal, haramiákkal körülvevő walesi hercegben Kovács képes egyszerre számítónak és vagánynak lenni, izgalmas alakítást nyújthatna a második részben, ami azonban ma nincs műsoron.

Talán ez az üzenet: a IV. Henrik első része önmagában marad: győz a jó, mármint a jobb, olyan értelemben, hogy a Henrik ellen forduló főurak, Hővér Percy vezetésével sem olyan rosszak. Mármint mindenki az ország érdekében cseleksz, önmagát gondolván a boldogulás letéteményesének. A különbség nagyjából annyi, hogy Henrik király és Harry fia önmarcangolásig menően bölcs(ész), a másikok nem azok. A darabnak ott lesz vége, hogy Henrik király győzelmet arat, s ugyan sok áldozatot követel a harc, Harry bebizonyítja, hogy érett az uralkodásra. Ha nagyon akarom, ezt lehetne politikai áthallásként értelmezni, de felesleges lenne, lévén mindez nem _állít_ a világon semmit, mindössze elmesél egy történetet. A történetek pedig akkor jók, ha mi is bennük vagyunk, hát ebben nem vagyunk benne.

Ennek főként az az oka, hogy nemigen találni azonosulásra alkalmas figurát. Kovács Zsolt IV. Henrik királya a Magyar Tudományos Akadémia reprezentáns professzorainak diplomáciai higgadtságával, méltóságteljesen uralja az országot, aggódván hatalma és országa szilárdságáért, továbbá utódjáért, az ifjú Harryért, akiről azonban tudjuk, hogy helyén az esze – persze ezt neki be kell bizonyítani. Az előadás nagy részében hosszas, ám annál vérszegényebb tréfálkozás zajlik, amelyben Harry osztja Falstaffot, kisebb részében hatalomtechnikai fejtegetésekről szóló dialógokba és kétségeiket ismertető monológokba bocsátkoznak a szereplők, még kisebb részében pedig végtére is stilizáltan kardoznak, ami a stilizált közegben sajnos nem veszi ki magát jól; különösen amikor a vékonydongájú diplomata Henrik király nekiront karddal a hentesnek öltöztetett, szekrény méretű Douglasnek (Lecső Péter), az már-már komikus hatást kelt. (És győz!)

Egyébként ez nem jön olyan rosszul, ami fájóan hiányzik Carroll építményéből, az sok más mellett a humor, de mivel úgyse lenne mit egyensúlyoznia, nem baj, hogy kimarad. Többen arra tippelnek a szünetben, hogy Percy, a lázadók vezére is komikus figura, Fándly Csaba legalábbis utalásokat tesz erre, amikor hanghordozásában és mozdulattechnikájában közelíti a szép emlékű Kemény Henrik örök érvényű Vitéz László figuráját. A többiek sajnos belesimulnak a térbe, tulajdonképpen Hunyadkürti Györgyöt éri a legnagyobb szerencse, aki Northumberlandként a darab egy pontján levelezőlapon tudatja, hogy betegség miatt az előadás hátralévő részében rá ne számítsanak.

Kifejezetten szépek a dalok, walesi nyelven hangzanak el, Nyári Szilvia (Lady Percy) és Tóth Molnár Ildikó (Lady Mortimer) énekli őket; szép a díszlet is: Csanádi Judit igazi Shakespeare-erdőt teremtett, vastraverzekkel és növényzettel bélelt tér, talán templom, talán elhagyott ipari épület, talán valaha volt színház, talányos, rejtélyes, azonban a rendezőt nem érdekli, így számunkra sem lesz izgalmas, Memlaur Imre világítása jelez helyszínváltásokat benne. Térnek alkalmas, közeget viszont nem hoz létre – ahhoz élő, jelen idejű színház kellene, ahhoz pedig döntések. Eldönteni elsősorban, hogy borssal vagy cukorral.