Egy csütörtökön Arthur Dent - aki utálja a csütörtököt - arra ébred, hogy munkások hada szeretné ledózerolni a házát, helyet csinálva egy bekötőútnak. Hogy ez ne következhessék be, Arthur a buldózerek elé fekszik, ahonnan barátja, némi munkásokkal való egyezkedés után sikerrel eltávolítja - befekteti a házbontás vezetőjét, akinek vélhetően hosszú percekbe telik felmérni, hogy mekkora szamarat csináltak belőle, és így esik neki végül a rombolásnak –, hogy egy kocsmában beismerje: ő igazából egy földönkívüli, a Betelgeuse nevű csillag mellől származik, és már csak percei vannak hátra a Földnek, mert a vogonok egy hiperűrsztráda építése miatt meg fogják semmisíteni. Úgyhogy stoppolnak egyet egy űrhajóra.

Kezdetét is veszi a világ újrafelfedezése, kiderül, hogy az egerek szuperintelligens pándimenzionális lények, akik kísérleteznek az emberekkel - nem pedig fordítva –, sőt az ő rendelésükre építette a bolygónkat egy űrvállalkozás - akik a gazdasági válság miatt lefeküdtek aludni (túl drága lett az egyedi bolygók készítése) –, mert a Bölcs Elme - a világ második legokosabb számítógépe - azt mondta, hogy így megkapják a végső választ eredményező kérdést. A válasz már megvan a kérdések kérdésére, az 42, csak épp azt nem tudják, mi a kérdés. Mindeközben ömlik a világ dolgait nem csak a furcsaságokkal, hanem élesen élcelődő, könnyed cinizmussal kiforgató stílus, ami lényegre törő egyszerűséggel képes rávilágítani szokásokra és szokatlanságokra.

És többek között az egyik nagy erénye Orbók Áron és Vass Csaba előadásának, hogy ugyanilyen könnyedséggel, anélkül, hogy Douglas bármelyik eredetijéből átemelnének regénybe illő leírásokat, képesek visszaadni ezt a nagyon is sajátos világot, miközben szemtelen ráérősséggel, nyugalommal és egyszerűséggel váltogatnak a megannyi szereplő között - néha simán beszélnek egy karakter hűlt helyéhez, néha pedig hosszas paróka- és fényváltogatásba kezdenek. Ez a könnyed színpadi stílus és a hozzá társított játék, ahol egy-egy eszköz, vagy hanghordozás jelez egy karaktert, tökéletesen illeszkedik a Galaxis útikalauz stopposoknak világához.

Figuráik között a legkiemelkedőbb Marvin, a depressziós, melankolikus zsenirobot, akit egy kartondobozra rajzolt szomorú szmájlival jeleznek, a szőke parókás, elvadult Zaphod, vagy a nejlon fürdősapkában, magas hangon cincogó egerek, de legalább ekkora sikert tud aratni egy-egy, az útikalauzból megjelenített gyors ismeretterjesztési betét is. Közben úgy barangolunk az űrben, hogy még azt is tudatosítják: színházban vagyunk - a fejlámpa rendszerint eltéveszti célpontját, és néha még a színészek se tudják, hogy éppen melyik szerepbe kell belebújniuk. Ennek a barangolásnak viszont rengeteg, a regényben szereplő szál és kapcsolat - ahogy az ilyenkor lenni szokott - áldozatul esik. Ami igazán kár, hogy az alkotók a mára már emblematikussá vált törülközőt is kihagyják a történetből.

A hangsúlyosan a színházban zajló előadás ugyan remekül ráérez a Galaxis útikalauz... világára, így sem tudja mindig lecsapni a feldobott labdákat, miközben néha kifejezetten váratlanul és remek ritmusérzékkel kapják el a színészek Adams sajátos logikájú világát. Azt az élményt viszont semmi sem tudja pótolni, hogy színészhallgatók készítettek egy vállaltan szórakoztató előadást, kifejezetten egyetemistáknak szóló stílusban, amiben - szórakoztatás ide vagy oda - ugyan sokkal több lapul, mint a zárásként kibetűzött szorzás, ami végül kiadja az élet értelmének szánt 42-t, de egy ritka kellemes és életvidám érzés öleli közre az egészet. Hogy színészek gondoltak egyet és a nézőkre is számítva, nem elspórolt szellemi energiával egy kellemes estét adó zanzaszínházat csináltak egy kultikus regényből. És ez a nálunk utópiának tűnő gondolat tényleg megtörtént.

_(Szkéné Színház, Budapest, 2012. február 26.)_