Ezek különböző típusú egységei szoktak színházi előadás formáját ölteni, és az első néhány percben úgy is tűnik, hogy az lesz: stilizált térben realitással különböző mértékben rendelkező karakterek tanakodnak egy végrendelet felett, amelyet a finoman szólva sem hőn szeretett anya hagyott közjegyző barátjára és gyerekeire. Főleg az amatőr bokszoló fiú veszi igen nehezen, hogy anyja még a túlvilágról is őt _basztatja_, de a matematikaprofesszor lánytestvér sem veszi könnyen a végakaratot, mégis felteszi életét arra, hogy felgöngyölítse a múltat, ami vélhetően nem egy kiköpött leányálom – és tényleg nem. Az artisztikum nem éppen mérsékelt kiteljesedésének első jelei már a leeresztett fehér és piros (színszimbolika!) függőleges térelválasztó anyagok jelzik, de a fehér és piros (színszimbolika!) klasszikofuturisztikus kisestélyikben mindenféle háborús borzalmakról agonizáló alakokkal ez az artisztikum-faktor csak tovább nő. Mert lett légyen ez olyan antagonisztikus ellentét, amelyből akár még színpadi hatáskeltésre alkalmas konfliktus is kikerekedhetne, ez már csak azért sem történik így, mert a mindenféle anyagtengerből és a bonyodalom _elkendőződéséből_ tulajdonképpen az sem derül ki, hogy hol vagyunk, ki kicsoda, és mit miért mond. Mert mondja, az biztos, méghozzá nagyon szépen.

Terhes Sándor szavai olyan tisztán csengenek, ahogyan csak lehet; minden hang alaposan megfontolt vokális tökéletességgel hagyja el a szájüreget, ahogy Szalontay Tünde is szépen alakítja át hangját az idősről a kevésbé idősre és vice versa. Udvaros Dorottya mindent elmond és el is játszik, mármint mindent _eljátszik_, minden aktuális érzelmet és fájdalmat, a megélt mondatok azonban nem alakulnak átélhető mondatokká. Rada Bálint egy valódi drámában valószínűleg sikerrel mutatta volna meg a fiúban lakozó düh kettősségét, amely a szeretetből és a gyűlöletből táplálkozik, hasonló esetben Kerkay Ritának is alkalma nyílhatott volna arra, hogy az egynemű apátián túl más arcát is megismerhessük a steril matematikába menekült érzelmeit is egzakt tudományként kezelő nő alakjából, ami így csak egy vélt lehetőség Wajdi Mouawad drámájában. A dráma egyébként háborús borzalmakról, kegyetlen polgárháborúról, és rettenetes sorsokról szól, csak ezt nem mindig látjuk. Például azért sem, mert a színpadszimbolika rejtelmeiben még az egyébként nem is annyira bonyolult múlt-jelen szerkesztés is tökéletesen követhetetlenné válik, és nem azért, mert ne tudnánk, hogy a furcsa ruhás emberek a múltban a normális ruhás emberek a jelenben vannak, hanem mert egyszerűen nincsen vezetve a nézői figyelem. Egy merő modern képzőművészeti masszává áll össze a fehér-pirosba csomagolt rettenettörténet, és próbáljuk, próbáljuk kibogozni, hogy ez az egész miért is történik itt és most, de nem megy.

Egy apropó biztosan van, Erdeős Anna vizsgarendezése ez, aki láthatóan a színpadtechnikai szempontból mindenképpen veszi az akadályokat, azonban a történet- és színészvezetés egyszerűen nem koherens konstrukció. Egyedül Gergye Krisztián fejetlen óriásként eltáncolt szólója elégíti ki az innovatív színpadi fogalmazásra törekvés szigorúbb kritériumait, bár a stroboszkóp mértéktelen használata talán a ló túlsó oldala, főleg ha az eddig megszokott langyos szendergést vesszük alapul.

Hogy Wajdi Mouawad drámája jó vagy sem, az igazából nem derül ki, de hogy témájában használható lett volna arra, hogy itt és most szóljon valamiről, az egészen bizonyos. A húsba vágó, vagy dekadens témát pedig bármennyire is hatásos lehet belecsomagolni a stilizált közegbe, ha ennek egyetlen oka a tompítás, – vagy, ha úgy tetszik, a megúszás –, akkor az a tökéletes öncél felé vezet mindent, ami a színpadon történik. Az öncélban pedig a díszlet díszlet, a jelmez jelmez, a szöveg szöveg, a hang hang mard. És nem születik belőlük semmi.