Bár Térey János Protokoll című verses regényének főhőse (színpadra alkalmazta a szerző és Kovács Krisztina, dramaturg: Morcsányi Géza, Hárs Anna), Mátrai Ágoston a Külügyminisztérium protokollfőnöke, a darab címe sokkal inkább a protokoll szó informatikai, mint diplomáciai jelentésére utal. Itt nem egyszerűen a szertartásrend a kérdés, hanem a kommunikáció, mint olyan. Mátrai életében éppen a _szertartások_ vannak rendben, kívülről, a felszínről nézve hősünk élete _rend szerint_ zajlik, reggel bemegy a munkahelyére, az apparátus által előkészített munkát felügyeli, és a felé nagy jóindulatot tápláló miniszterével egyeztetnek az operatív ügyekben, néha külföldre utazik tárgyalásokra, egy kis New York, egy kis Madrid vagy Brüsszel, időnként találkozik színésznő édesanyjával – bár inkább menekül a kapcsolat elől, anyja negyvenéves létére még mindig kisgyerekként kezeli –, félévenként találkozik nagybátyjával, az idősek otthonában élő Laci bácsival, teniszezik orvos barátjával, sörözik kritikus és közgazdász barátjával, ezen felül úton-útfélen belebotlik egy festőbe, akinek a művét minisztere becsüli, s aki szerelmi vetélytársává is válik, épp elég ok, hogy Mátrai megvesse a művészt.

Mátrai Ágoston sok mindent megvet, legalábbis cinikusan viszonyul saját munkájához és életéhez is, amelyben ugyan nem igazán talál sok izgalmat, sőt kifejezetten egyfajta permanens fádság lesz rajta úrrá miatta, mégsem képes megváltoztatni azt. Kísérletet tesz ugyan rá, leginkább szerelmi kapcsolatai által, de ezek is rendre kudarcot vallanak. Legközelebbi kapcsolatát is titkolnia kell, lévén Blanka az unokanővére, persze a pletyka rögtön szájára veszi Mátrait. A parlamenti gyorsírónővel, Fruzsinával való kapcsolata pedig egyfajta plátói szerelem, beteljesedésre képtelen. A nőügyek változatosak, szinte egymásnak adják a kilincset a lányok, mégis valami végtelen egyhangúság és monotonitás jellemzi Mátrai szerelmi életét. Ugyanez a változatosság, mégis monotonitás vonatkoztatható a munkájára is, a sajátos politikai jelenségek folyamatos operatíve megoldandó feladatokat eredményeznek, mégis folyamatosan ugyanaz az ügymenet, s ugyanez a helyzet a közélet Mátrai életébe beszüremkedő eseményeivel is.

A Radnóti Színház előadásában egyértelmű, hogy a Protokoll minden pillanatát Mátrai szemszögéből láthatjuk: a fehér- és pasztellszínű közeg néhány jelzésértékű tárggyal (üres poharak és üvegek, fentről leereszkedő fehér deszka mint erkély- vagy teraszkorlát, esetleg asztal, az irattartó szekrényekből létrejövő ajtók, ágyak és kocsmapultok) Mátrai életének minden mozzanatát szellemesen vezetik elénk (díszlet: Horgas Péter). Fekete Ernő időtálló eleganciát kölcsönző egyszerű öltönyben (jelmez: Benedek Mari) üli, állja és beszéli végig az előadást Mátrai Ágostonként. Fekete alakításának erejét jelzi, hogy mindvégig képes a majdnem három órás előadás középpontjaként az eseményeket generálni; az elégedetlenség, a félelem, a keresés, a betagozódottság, a fáradtság, a mizantrópia, a cinizmus és az intellektus kevercséből egyénien közhelyes (és éppen ezért izgalmas) figurát hoz létre Mátrai Ágostonból, aki korunk hőseként egyszerre plasztikus és átlátszó, rugalmas és egyéniségre vágyó, unalmas, kívülről mégis izgalmas figura. Térey János műve ugyanis egyfajta korlenyomatként mutat meg egy olyan embert, akit ritkán látni: az elitbe tartozik, mégis szinte teljesen egyedül van; noha szakmája a kapcsolatteremtés, emberi kapcsolatai korlátozottak, zártak; noha igen magas befolyása és pozíciója van, önálló értékteremtő cselekvésre nem képes – és mindettől szenved. Egyebekben Mátrai teljesen átlagos figura: a politikát a háta közepére kívánó, a saját életét élni akaró, a boldogulást kereső – de nem találó – ember.

Ahogyan Mátrai sem mutat fel semmiféle fejlődést, csupán az idő haladtával és a külső körülmények változása által történik változás az életében, a többi szereplő is állapotot mutat, mindannyian Mátrai szemszögéből. Gazsó György minisztere jellegtelenségében kiteljesedő vezető, de ha nem külügyminiszter lenne, el tudnánk képzelni sportvezetőnek, vállalatigazgatónak, bankvezérnek vagy bármi másnak, a politika jolly jokere ő, joviális, kicsit hiú ember, aki mindenütt a helyén van és egyben tart, bár a vészhelyzetekben szívesen lenne inkább bárhol másutt. Szávai Viktória Blankájában, Wéber Kata Fruzsinájában és Sárközi-Nagy Ilona Dorkájában csupán különbözőségük tud érdekes lenni, Szervét Tibor élvezettel karikíroz nem csak munkájában, de életében is rosszmájú kritikus-belvárosiértelmiségi panelt, Schneider Zoltán közgazdásza inkább a "melós" archetípust elegantírozza felfelé. Csányi Sándor Kovácsa még _semmilyenebb_, mint Mátrai, afféle tanulékonyan törtető, alkalmazkodó kaméleon, aki azonban egyszer váratlanul kiesik a szerepéből. Csomós Mari már csak erőt játszó erőtlen színésznő, aki számára az anyaság is szerep. Adorjáni Bálint korrekt barát. Lukáts Andor bölcs és emberi atyai jó barát.

Valló Péter rendezése csupán abba a hibába esik, hogy a színpadi-formai nézőpontban is érvényesíti Mátrai semmilyenségét, nincs _olvasat_, csak megmutatás. A rendező minden felmerülő kérdést lelkiismeretesen, ám érdeklődéstől mentesen megválaszol, lekerekítve-eltompítva a darab élét és lényegét. A "tükörtartás" steril biztonságával Valló a messzi távolba szervezi a nézőket a protokollvilágtól – s ezzel éppen a színház voltaképpeni célját, a kommunikációt nem segíti elő. Jelzésértékű, ahogyan Mátrai kilép a játéktér elé az utolsó képben, hogy szépen szavalva megmutassa: ez _csak_ színház. Szertartás, amely felülírja a tartalmat.