Szerencsére Totó nem jön össze a boszikkal, ugyanis ő jól idomítottan el sem mozdul barinője, Dorka mellől.
Na, és akkor ez a grupp nem tökölődik, miután a boszi kirántja a cunájából a gömböt, kajak spuri neki a sárgaköves útnak, eldzsalnak Ózhoz, aki nem túl jó arc, szarakodik azzal, hogy eszet/szívet/bátorságot/hazautat adjon, pedig egy köcsög... bátorság is van a polcon, de nem ad belőle.
L. Frank Baum (vagyis _nem_ a színlapon szereplő "Frank L. Baum", ilyen nevű szerző ugyanis nem létezik; a név _elején_ lévő L. a Lyman név rövidítése) meséje a hollywoodi musicalfilm, illetve az elsőt követő további vagy negyven Óz-kötet okán is klasszikus lett. Az Újvidéki Színház színpadi változata azonban szakít mindenfajta klasszicizáló hagyománnyal, ami a történetet övezi. Ez egyébként nem a musicalátirat következménye: Zalán Tibor számára az utazás az érdekes az Ózban, amelynek során öt - elvileg és önmaga szerint - segítségre szoruló ember saját magában találja meg a kiutat. A próbák során szembeszállnak a rájuk leselkedő veszélyekkel, bebizonyítva, hogy nem ők kicsik, hanem azok, akik őket frusztrálják, utóbbiak viszont tényleg kicsik és többnyire csalók. Ez teljesen rendben van: a darab lényegében hű tolmácsolása az eredeti meseregénynek, nem kevéssé modernizált szöveggel és figurákkal, a kansasi keretjáték teljes elhagyásával. Az elkészült _előadás_ viszont érthetetlenül felszínes és trendieskedő, mintha Puskás Zoltán rendező a darab rosszízű paródiáját készítené el, Andrés Mariano Ortega és Erős Ervin zenéjére, amelyek olyan sajátos hangulatot kölcsönöznek a produkciónak, mint amilyen stílusa egy leértékelt olasz és angol ruhákat kilóra értékesítő boltnak van.
Mindez egyébként a minimáldíszlet ellenére kifejezetten profi színpadi látványban történik, Puskás valóban kitűnően - sőt, esetenként szellemesen (például a sárgaköves út) - fogalmaz meg tereket és eseményeket alig néhány eszköz vagy jelzés segítségével, már-már a gátlástalanságig bátran alkalmazza a hatáskeltő neonfényeket és füstöt, a koreográfiát, illetve a divatbemutatónak is beillő ruhakreációkat (Ledenyák Andrea munkái), tehát az előadás megtévesztésig hasonlít egy színházi produktumra. De valódi kérdéseket nem vet fel, kérdőjelet annál többet.
Talán még működhetne is a konstrukció, ha a színészeket Puskás jól gardírozná, és nem engedné a manírok elhatalmasodását a színpadon alakítás címén. Egyetlen olyan szereplőt vonultat fel az előadás, aki valóban ki tud teljesedni, és modorgócpont vagy túlmozgásos karikatúra helyett valódi mesefigurát mutat a színpadon: ő Elor Emina, aki a Nyugati boszorkány szerepében megátalkodottan hiú és velejéig romlott, egyszerre gonosz mostoha és kényeskedő manöken, aki elhivatott zsarnokisággal uralkodik a rohamrendőrnek öltöztetett nyugorok, a rapben daloló "faka-faka" farkasok, illetve a Japánból importált szárnyas majmok felett – ez az összetettség a többi figurából végzetesen hiányzik.
Amikor Dorothy és csapata másodszor lép be Óz szobájába, már nincs rajtuk szemüveg, s kiderül: a smaragd csillogása illúzió csupán. Lehet, hogy ezt az előadást is csak szemüvegben lenne érdemes nézni.
_(Jászai Mari Színház, Tatabánya, 2012. február 16.)_