Dögös ruháktól biztosan, azokból pedig nincs hiány: Csík György igen tisztességes dekoltázsokkal, a budapesti Love Parade Roxy-kamionjának platójáról elcsent férfi felsőkkel, és színes-mintás alsógatyákkal váltogatja a nagyestélyiket, illetve a többnyire a hanyag elegancia jegyében fogant különböző férfiruházatokat. Ugyanakkor a futurisztikus Pantheon-díszlet egyfajta variánsa ezeknek a Mad Max és a Xena összeházasításából megszületett ruháknak, és kifejezetten autentikusnak ható környezetet biztosít. Mindehhez pedig stílusában maradéktalanul passzol a kékes alapszínnel futurizáló hatást keltő, precízen beállított világítástervezés is.

Döglik továbbá a zenétől, ami nem is nagyon lehetne más, mint egy főműsoridős II. világháborús romantikus dráma, vagy egy száguldó atomvonatos tévéfilm kísérőzenéje, amit Andrés Mariano Ortega és Erős Ervin válogatott vagy játszott fel a funkcionalitás maximális figyelembevételével: ahol kell, meghatóbb, ahol kell, pörgősebb, de hegedűszólók nélkül igazából mit sem érne az egész, így romantikus folklórzene adja végül is a főbb jelleget az előadásnak. Garai Judit dramaturg munkája sokkal inkább e mozgóképi szerkesztésmód maximális kiszolgálására koncentrál, semhogy a karakterépítés bonyodalmain mereng, de végül is valamit valamiért, és ahhoz képest, hogy a Csongor és Tünde nem egy akciótörténet, végül is úgy tűnik, hogy a tisztességesen effektelt hollywoodi történetvezetést formailag nem dobja le magáról Vörösmarty Mihály nem éppen habkönnyű műve, ugyanakkor tartamilag már több konfliktus látszik kibontakozni.

Vörösmarty műve ugyanis sokkal inkább metaforikus költemény, mint hagyományosan építkező drámai mű, így a szórakoztatóipari eszközök csak részben alkalmasak arra, hogy megszülessen valami a szerelem és szex témakörében mozgó különböző síkokból. Ez pedig alapvetően a színészek dolgát nehezíti meg, mert akik nem tudják a hagyományos színpadi karaktereken belül értelmezni magukat, azok igen ingoványos talajra térnek, hiszen a szó klasszikus értelmében Venczel Verának az Éj szerepében esélye sincs szerepet játszani, ahogy Pap Vera is sokkal inkább a rendezői instrukciók végrehajtását tudja elvégezni, semmint Mirígy karakter nélküli karakterét valódi formába önteni. A Papp Dániel e. h., Ágoston Péter e. h. és Nagy Dániel Viktor e. h. Duzzog-Berreh-Kurrah ördögtriásza az egyneműségben üdítően lubickol (főleg Nagy Dániel Viktor tupírozza fel gazdagon stílusgyakorlatait egészen a groteszkig), Péter Kata Ilmaként tenyeres-talpas cselédlány-paródiát, Csőre Gábor Balgaként pedig egy valóban, hm, balga parasztlegény figurát hoz, párosuk a Mágnás Miskában nagyjából ugyanolyan jól elmenne, mint ebben a Csongor és Tündében. Ezzel szemben a szerelem két toposzát illetően már sokkal nehezebbnek bizonyul az emberarcúság megteremtése. Józan László a szentimentalizmussal, Járó Zsuzsa pedig a naivitással próbálkozik leginkább, de ebből sem egy megfogható Csongor, sem egy kontúros Tünde nem születik meg, párosuknak pedig ezáltal esélye sem marad. Talán itt érhető tetten leginkább az a dramaturgiai lyuk, amit a mozis meséléstechnika üt az előadáson, mert tulajdonképpen semmit nem tudunk meg a két főszereplőről, csak azt, hogy hipp-hopp egymásba szerettek (vagy mindig is szerették egymást?), és hogy keresgélik egymást. Tündéről ezen túl megtudjuk, hogy valamiféle mágikus hatalma is van, de ez a kinek ki felett van hatalma-dolog egyébként is igen kusza marad, és így pláne nehéz dolga akad annak, aki nekiveselkedne a képletes síkok értelmezésének.

Kétségtelen: az előadás vizuális világa, illetve a fel-felbukkanó szórakoztató jelenetek fenn tudják tartani akár még a középiskolások figyelmét is, még akkor is, ha Puskás Zoltán rendezése olykor túllő a Vígszínház Házi Színpadának méretein, és olyan antrét táncoltat és énekeltet el a színészekkel, ami sok elemében magán viseli a Budapesti Operettszínház esztétikai kézjegyét is, csak az a kérdés, hogy ez a figyelem hol tud lecsapódni, hol térül meg. Vajon elegendő színházi vállalás-e olyan ifjúsági előadást csinálni, ami primer hatások segítségével képes a tinédzserfigyelem fenntartására, és nem riad meg attól, hogy egy nagy klasszikust trendi köntösbe öltöztessen, továbbá ne hunyjon szemet afelett, hogy szex és szerelem bizony párban járó fogalmak? Félő, hogy e felállásban előbb-utóbb csak a köntös marad, és elvész az, amitől a klasszikus klasszikus lett, mert a klasszikust sem a ruha teszi.