7óra7

Nem mossa le
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Nem mossa le

2012. 02. 11. | 7óra7

Ha persze valaki mégis úgy gondolná, hogy vannak olyan mélyen eldugott, zegzugos pontjai az országnak, ahol ezzel a ténnyel szembe kellene néznie a kultúrafogyasztó (sőt: esetleg -használó) társadalomnak, akkor az minden bizonnyal talál egynéhány olyan mondatot még egy meglehetősen papírízűre sikerült színpadi adaptációból is, amelyet el tud helyezni valahogy a mai magyar valóságban. Bár meglehetős túlzás lenne azt állítani, hogy a regényt színházi alapanyaggá átdolgozó Csadi Zoltán rendezőt ez a vonal érdekelte a legjobban a két nő, valamint a császári és a művészi identitás között őrlődő Néró folyamatosan kiteljesedő ámokfutásából, mégis látszik az a törekvés, hogy a sztorimesélésen túl valamilyen transzparens történet kerekedjen az előadásból. Ezt igazából megakadályozza egyrészt, hogy a szöveg színpadi adaptációja végül is nem történt meg - mármint nem válnak élővé az elhangzó mondatok -, másrészt az, hogy az egyes karakterek igazából nem mutatnak túl egy jobban sikerült szappanopera korrekt főhősein: Lapis Erika Agrippina, az anya szerepében a látomásos zsarnokságot képviseli, Polgár Lilla Octaviája a naivitás megtestesülése, Tőkés Nikolett Poppeájára, a szeretőre az ármánykodó _femme fatale_, Farkas Erik Britannicusára a humánus értelmiségi szerepe jut, Rubold Ödön pedig az erkölcsileg bukott bölcs karakterét hozza Senecában. Igaz, ők mind csak viszonyítási pontok, amihez képest Néró értelmezhető lehet, és Kiss Attila láthatóan fel is fest egy, a naiv kisgyerektől a tehetségtelenségébe beleőrült császárig tartó ívet, de ez igazából ennél nem több: az egyszerű viszonyok katonás sorba rendeződnek, árnyalásuk már nem történik meg. Így pedig egy könnyen követhető, egyszerű igazságokkal, vállalható közhelyekkel operáló előadást kapunk.

Nero - Kiss Attila, Rubold Ödön

Nero - Lapis Erika, Kiss Attila Az pedig, hogy Csadi Zoltán rendező ennél többet is gondolt az előadásról, az igazából abban ragadható meg, hogy már-már a fetisizmusig ragaszkodik a víz különböző célú használatához a mosakodástól az esőcsinálásig. Világos: a víz szimbólum. De az már nem annyira, hogy végül is minek a szimbóluma, mert ennyi vizet ellőni a megtisztulás vágyának kifejezésére túlzás. A szimbólum elkezd sekélyesedni, és puszta teatralitássá válik. Ez a teatralitás pedig keresztül-kasul szövi az előadást, forgó díszletek túlzó használatával, illetve a homokban való csúszással kombinálva. Az azért mindenképpen üdítő, hogy sem köldöknézegetős bölcsészkurzus, sem egysíkú képeskönyv-színház nem kerekedik az előadásból.

Annak ellenére, hogy nem avathatunk most új királydrámát Dunaújvárosban, az világosan kirajzolódik, hogy a Bartók Kamaraszínháznak igen komoly elképzelései vannak arról, hogy mit keres Dunaújvárosban egy színház, és ahogy a Hulladék úgy a Néró, a véres költő bemutatása is – úgy tűnik – komoly műsorpolitikai terveket takar. Még ha ez a szándék most inkább csak érezhető, mint látható.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr68002381

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása