Pedig a keret alkalmas lenne arra, hogy a mesélést a lehető legtágabban értelmezze: valós szereplők narrálják saját történetüket, apa és lánya együtt építik közös meséjüket egy stilizált térben, átlátszó plexidobozok és egy forgatható high-tech kanapé segítségével a saját fantáziájukból építkezve és játszva el mindent, néhány báb segítségével. A valóság és a fikció kevercse kellene, hogy legyen mindez, és bár ez papíron meg is valósul, valami nagyon hiányzik a rendszerből: ez pedig a játék.

Mert azon túl, hogy a karakterek úgy cselekszenek különféle dolgokat, hogy azok motivációiról különösebb tájékoztatást nem kapunk, igazából az sem derül ki, hogy az apának és a lánynak miért is fontos eljátszani a Piroska-történetet, és miért fontos az, hogy egyikőjük ragaszkodik egy új meséhez, másikuk pedig egy pillanatig sem tud szabadulni a klasszikustól. Ez persze lehetne akár generációs allegória, de erre egyrészt nem ad lehetőséget a két színész hasonló kora (és az erre való reflektálás hiánya), másrészt nincsenek kijelölve az előadás hangsúlyai, így pedig esély sincs arra, hogy a történetmesélésen kívül bármilyen egyéb értelmezési sík megnyíljon, elsősorban a gyerekek előtt.

E nélkül hiába Hannus Zoltán matinés hangolásban sem gügyögős játéka, nincs mihez képest szórakoztatónak, vaskalaposnak, apának vagy farkasnak lennie, Kocsis Rozi pedig nem igazán tud feloldódni a kislány szerepében, sem Piroskában (akit ebben a történetben Lillának hívnak), sem a kislányban. Így pedig igazából az vész el Bereczky Csilla e. h. rendezéséből, amitől valóban a történettel lehetne menni, a játékosság ugyanis inkább színészi feladat, mint az előadás elidegeníthetetlen része, és mivel nem világos a mese tétje, nem tud valódi viszony kialakulni fikció és valóság között, ami ennek a Piroska és a farkasnak mindenképpen alapja kellene, hogy legyen.

Így pedig nem világos, hogy miért is történt az, hogy a Piroska és a farkas helyett végül is a Piroska és a farkast látjuk azzal a különbséggel, hogy az erdész helyett az apa érkezik kimentendő nagyiékat a farkas gyomrából. Ennek is nyilván önmagában van jelentése, de az ilyen irányú értelmezési szándékot nem segíti jelentős méretű színpadi hátszél. Mindezek ellenére az, hogy népmesei képeskönyv helyett színházi fogalmazást látunk, mindenképpen üdítő, még akkor is, ha ez még csak demóverzió, amiben klasszikus és modern sokkal inkább kioltják egymást, mint hogy boldog szinergiában hirdessék: sem egyik, sem másik nem jobb vagy rosszabb, ám külön-külön mégiscsak kevesebbek, mint együtt.