7óra7

Reményteli reménytelenség
7óra7: (6/10)
Közösség: (8/10)

Reményteli reménytelenség

2012. 01. 19. | 7óra7

Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot előadáson nem ível át egy történet vagy egy drámai ív, sokkal inkább egy világ kiüresedett, elnyomott és reménytelen képei szűrődnek át rajta. Fazakas Misi rendezésében valójában nem színházat látunk, hanem társadalmi problémákat, megdöbbentő szociológiai adatokat a román gyermekek életkörülményeiről, arról, hogy szüleik milyen magas számban hagyják el az országot, és arról, hogy nincs megoldás. Itt csak egy reménytelen helyzet van, amely eluralkodik, nemcsak az emberen, hanem egy komplett társadalmon - és ezzel nem lehet szembenézni.

Nekünk, nézőknek pedig most irgalmatlanul az lett a sorsunk, hogy szembenézzünk ezekkel. Ez az irgalmatlanság sem nem negatív, sem nem pozitív fogalom ebben az esetben, hiszen bár állandóan szembesítve vagyunk, folyamatosan az orrunk alá vannak dörgölve lesújtóbbnál lesújtóbb helyzetek, mindenre elszánt, már-már hipnotizáló tekintetű színészek által (akik valóban egytől egyig, olykor még arcrezdülések nélkül is kiállnak a felhangzó ügyekért, többek között a gyerekekért), de valahogy mégse bántanak ezek a nézések. Szembesítenek, de valahogy minket is szeretnének ennek az eseménynek a részévé tenni, megosztani velünk valamit és talán valamire sarkallani.

Ahogyan a víz tükrözi az arcot - Bartha Lóránd

Amin viszont nehéz túllépni, hogy ezen a színpadon – hol kreatív, hol némileg közhelyes ötletek kíséretében – valójában _ábrázolás_ zajlik, kontextus és kapaszkodók nélküli helyzetek bemutatása, olykor egy-egy statisztikai adat megelevenítése. Illetve mégsem, hiszen minden egyes jelenetet az erőteljes meghatásra való törekvés tart egyben – az előadás darabossága következtében ilyen darabokban kapjuk ezeket az érzéseket is, amik mintha egytől-egyig valamiféle reményt vagy vágyakozást akarnának sugallni. Mintha minden egyes elveszett, vagy elveszettnek hitt élet - általában zenével, olykor fényeffekttel - a jelenetek alá szőtt diszkrét kis érzelmi bombának tűnő reménykedéssel lenne átitatva.

Persze a helyzet reménytelen, és az előadás nem is köntörfalaz, ezt egyértelműnek veszi. Éppen ezért itt valójában nem gondolatok, nem kérdések szövik az eseményeket, hanem ez az érzés – amit akár még hitnek is nevezhetnénk, anélkül, hogy eltávolodnánk az előadástól, sőt, épp valami ilyesmit jelenít meg a fehér fény köré gyűlt emberek záróképe (az, hogy ez a fény a tévé, az mára talán kicsit közhelyessé vált, de még mindig helytállónak tűnő szellemes irónia – legalábbis az előadás világában). Hogy hitre lenne szükségünk? Vagy hitre lenne szükségük ezeknek az embereknek? Vagy nekünk kéne hinnünk? Nem világos, sokszor még az sem feltétlenül, hogy kik azok az emberek, akik megszólalnak, hogy miért van mindehhez közünk – már azon túl, hogy nyilvánvaló: akikről szó van, közöttünk is élnek.

Ahogyan a víz tükrözi az arcot - Mucha Oszkár-Hunor

Reményre szükség van, ez kétségtelennek tűnik az Osonó Színházműhely előadásából, de ebben a tálalásban ez akár még buktatónak is tűnhet, hiszen nem mindegy, mi szüli azt. Itt úgy tűnik, a végső kétségbeesés szüli a reményt. Csakhogy azt mondani, hogy itt már nem segít semmi, csak a remény, valójában a legnagyobb lemondás és reménytelenség. Vagy mégsem? Izgalmas kérdések, amikre talán nemsokára tapasztalatból válaszolhatunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr868002411

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása