A Komáromi Jókai Színház pedig, úgy tűnik, ismeri ezeket a szabályokat. Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjéből olyan zenés mesejáték készült, amilyen minden színház becsületére válna. A közismert, ma már a klasszikusok között számon tartott mesét Laboda Kornél – az előadás rendezője –, Faragó Zsuzsa dramaturg és Zombola Péter zeneszerző írta át színpadra, magával ragadó, dicséretes két órát hozva létre Komáromban, amelyből a második némileg élménydúsabb és mozgalmasabb, mint az első.

Az alkotók titka rém egyszerű: betartják a fenti három szabályt. Könnyeden – és a kisgyerekek számára is folyékonyan értelmezhető módon – játszatják egybe Apa és Ágika esti meséjét Östör király birodalmával, a két sík a lehető legtermészetesebb módon felelget egymásnak. A rendszer megteremtésében nagy szerepe van Gergely-Farnos Lilla óvodai játékok formavilágát idéző díszletének, illetve a Lisztopád Krisztina által tervezett, egyszerre kortalanul mesei, mégis mai ("trendi") ruháknak, nemkülönben az Újvári Milán tervezte mozgásoknak, amelyek egyszerre illusztrálják és narrálják a történetet.

Az előadás szerencsére és a lehető legjobb értelemben élő szövetként kezeli Lázár Ervin meséjét, nem átallnak rajongótábort kanyarítani az Árnika királykisasszony kezére aspiráló vőlegényjelöltek mögé vagy éppen rappelő genggé transzponálni Ipiapacs rablóbandáját. A gyerekeknek nem egy poros múzeumban kell unatkozniuk, hanem egy élő, velük is kommunikáló történetet kísérhetnek el – s ezt meg is hálálják: ritkán van egy gyerekelőadáson olyan zajmentes közeg, mint amilyen a Szegény Dzsoni és Árnikát kíséri.

Miért? Erre is egyszerű a válasz: mert érdemes odafigyelni. A bölcsen játékra, figyelemre, szeretetre tanító mese érvényes, jelen idejű _eseménnyé_ változik a gyerekek szemében, vagyis a következtetéseket nem rágja a szájukba a színház, hagyja, hogy megszeressék hőseinket, hagyja, hogy drukkoljanak Dzsoninak és Árnikának, hogy szeressék az atyai szeretettel telt Östör királyt és kissé széllelbélelt udvartartását – és ezeken keresztül jussanak el ahhoz, amit a mese jelenthet számukra.

Ehhez persze az is kell, hogy – a magyarországi gyakorlattal ellentétben – ugyanazok játsszanak a délelőtti gyerekelőadásban, akik az esti felnőtteknek szólóban is. Ez már önmagában is nagyszerű üzenet, hiszen azt jelzi, hogy a színház nem "megúszandó" kínfeladatként, hanem fontos művészi tevékenységként tekint a műfajra és a gyereknézőkre, és nem felejti el, hogy ők a jövő felnőtt nézői. Éppen ezért üdvös, hogy komoly alkotógárda hoz létre egy színvonalas előadást, mert az bizonyos, hogy a feladatot teljesítették. A mesélőt – és Östör királyt – alakító Mokos Attila alaphangütése pedig olyannyira közvetlen, bölcsességében természetes, hogy már önmagában atmoszférát teremt, s a társulat minden tagja értékes munkát végez: az Ágikát és Árnikát váltogató Tar Renáta, az önnön szabadságát szem előtt tartó Dzsoni szerepében Szabó Viktor, a Rézbányai Győzőként megható balettet előadó Majorfalvi Bálint, a stílusosan rappelő Ipiapacsot alakító Bernáth Tamás, az idilli – kissé dili – udvarban főszámolnokként tevékenykedő Olasz István egyaránt. Rendkívül érdekes, amit Szabó Szvrcsek Anita mutat a Százarcú boszorkány szerepében – hízelkedő, majd szívtelenül gonosz, majd szívdöglesztő, és a "mesealakok" közül egyetlenként kilép a szerepéből a színpadi valóságba, ami izgalmasan villant fel egy olyan lehetőséget, hogy Apának és Ágikának van valami köze ehhez a boszorkányhoz a való életben – kár, hogy az előadás nem gondolja végig ezt a felvetést, helyesebben a végén a varázsütésre jóvá változott boszi Apa kezét fogva dalol, ami azért némi magyarázatot igényelne – ebben a rendszerben a "csak" kissé egyszerűsített megoldásnak tűnik.

Mindazonáltal az előadás sikere nem vonható kétségbe. Zárjunk egy szakértő véleményt idézve egyetértőleg – mögöttem egy négyévesforma kisfiú mondja kifelé menet az anyukájának: – "Eddig ez volt a legjobb! Ugye lesz még ilyen?"