És hogy ez nekünk miért fontos? Igazából nem az. Egressy Zoltán drámája ugyanis elviekben Madách Imre érzelmi vonzásháromszögét dolgozza fel, amiben a másik két szög az anyja és a felesége, ennek ellenére mégsem tűnik úgy, hogy Beke Sándor rendezése Madách Imréről szólna. Mármint hogy az a karakter, akinek a színpadon Madách Imre a neve, bármi miatt érdekesebb vagy izgalmasabb lenne, mint Huszkarek Egon törzskönyvi adminisztrátor vagy Tóth Alajos géplakatos. És mondhatnánk, hogy persze, hiszen ő is egy közülünk, egyszerű ember, mint mi, de akkor felmerül az a kérdés, hogy mit keres a története színpadon, hiszen ha _tényleg_ teljesen és tökéletesen ugyanolyan, mint mi, akkor nincs konfliktus, nincs dráma, nincs színház. Persze konfliktus így is van, hiszen az Imre nevű szereplő nehezen jön ki anyjával is és Erzsébettel is, ők ketten egymással meg pláne, de egy középszerű ember középszerű konfliktusai attól sem lesznek nem középszerűek, ha történetesen egy Madách Imrével történik mindez. Beke Sándor értelmezésében ugyanis jelen pillanatban Madách Imre egy nagyon pici ember volt, akiből egyszer csak kipattant Az ember tragédiája, és mint egy isteni szikra, ahogy jött, úgy múlt el nyomban az alkotó zseni, otthagyva maga után a kéziratot. Például ha ez az isteni szikra ott lappangana a sorok között, máris más lenne a helyzet drámailag, de itt most nem lappang. Egyáltalán nem.

Györffy Andrásnak így nincs könnyű dolga, nem is tudja a Madáchnak hívott illető tutyimutyi anyámasszonykatonája jellegét semmivel ellenpontozni, a tehetségnek a legkószább jelét sem mutatja a figurában, ez pedig igen sovány végeredményhez vezet, igaz, azt nem tudhatjuk, hogy mi lett volna akkor, ha legalább egy olyan dramaturgiai pont lett volna az előadásban, amelynek során egyáltalán alkalom nyílik mást is megmutatni, mint a feszt nyámnyilaságot. Ennek egy merő protagonistája a Dimanopulu Afrodité által alakított Majtényi Anna, aki az anya szerepében egy merő kősziklaként meredez Imre felett, és bár olykor kikandikál az álarc mögül, hogy ez a nő nem is annyira erős, mint amilyennek látszik, a monotonon zúgó szikárság felemészti a karaktert. Az ő ellenpólusa lenne Marjai Virág Fráter Erzsébetje, aki a cserfes kislányt szüntelen vihorászással, a megkeményedett nőt azonban mértéktelen torokhörgéssel festi meg, nos, ez a típusú szimplifikált karakterábrázolás pusztán arra elég, hogy lejelezze, merre is tart éppen Fráter Erzsébet a megkomolyodás rögös útján.

A játék tulajdonképpen teljesen téttelen marad, ha pedig komolyan vesszük azokat a színpadi jeleket, amik elhintve hevernek a színpadon, nem biztos, hogy előrébb jutunk. Mert ha elkezdjük értelmezni a kivetített címersas karmait a börtönben sínylődő Madách felett, vagy Fráter Erzsébetnek a közönséghez intézett szavait, miszerint ő nagyon jól tudja, hogy Az ember tragédiája milyen fénylő pontként ragyogó csillagot idéző csodálatos mű lesz a magyar irodalom egén, akkor vagy egyszerű demagógiába, vagy nem is annyira lappangó váteszi szellemre találunk, holott nem kell senkinek _megmondani_, hogy Az ember tragédiája remekmű, inkább az le(hete)tt volna érdekes, hogy _ki_ van e mű mögött. Néhány hete Koltai Róbert Móricz Zsigmond-felolvasóestjéről (a Sanyi és Aranka Színházban keresendő produkció) azt írtuk, hogy nagyon sok dolgot meg lehet belőle tudni Móricz Zsigmondról, az emberről. Jelen előadás eleven cáfolata egy ilyen állításnak; mindössze annyit tudunk meg, hogy Bényei Miklós díszletéből szép képeket is ki lehet hozni, illetve hogy Madáchnak voltak problémái a nőkkel. A végén pedig semmi remény azt illetően, hogy ez megváltozik, sőt! Madách élete az anyai terror alatt összeroppan, helyette tulajdonképpen Arany írja meg Az ember tragédiáját, mi pedig nem nagyon értjük, hogy minek tapsolunk, mert sem egy hétköznapi kisember, sem egy zseni nem áll előttünk. S ha az sem derül ki egy előadásból, hogy a nevén túl ki is a főszereplő, akkor érdemes feltenni a kérdést: mégis mi végre ez az egész?