Persze ez nem valódi vita, ez prológus, ami két dolgot irányoz elő: az előadás jelenidejűségén kívül az alapatmoszférát adja meg. Annak az igényét, hogy ez, amit látunk, közösségi színház lesz. Erre tökéletesen alkalmas Shakespeare (ahogy Vidnyánszky Attila ugyancsak e darabból rendezett előadásában annyiszor hallottuk: Shakespeare elbírja!, ahogy tetszik), és még tökéletesebben alkalmas a HOPPart és a Nézőművészeti Kft. színészeiből verbuválódott csapat, illetve a rendező, Koltai M. Gábor, akinek nem ez az első találkozása a darabbal: Temesváron éppen egy évvel ezelőtt mutatták be ugyanezt a darabot ami remek társulati összmunkára és egy érvényes olvasat elővezetésére adott alkalmat.

"A végén a barokkos háttér lehull, előbb kopáran sötétlik a színház fekete fala, majd Temesvár óvárosának egy fényképe ereszkedik alá. Delete. Reboot. Félig írt fehér lap. Ma. Mindent elölről kell kezdeni, mert ezt így nem lehet. Nem lehet, hogy nem bízik senki senkiben. Nem lehet, hogy mindenki csak másban keresi önmagát. Nem lehet cinikusan a könnyebb kerülőutakon lavírozni, nem lehet vélt problémákat valóssá tenni, és nem lehet az, hogy a valódi érzéseknek csak a kétségbeesés legyen a jussa, nem lehet ennyire (ön)sorsrontó minden" – írtuk a temesvári előadásról. Az Ahogy tetszik a Trafóban pont ott kezdődik, ahol ez végződik. Izgalmas kihívás innen folytatni a történetet, visszafelé olvasni a drámát: el tudunk-e jutni az itt rosszabból az ott jobba?

Vereckei Rita tapétafal-díszlete nem engedi elfelejteni, hogy a IX. kerületben vagyunk. A helyszín egy átjáróház, jobban mondva egy átjáró otthon, talán egy bérház kiürített lakása, ahol a kívülállók, a kitaszítottak és a kivonulók gyűlhetnek össze, s használhatják az ott felgyülemlett kacatokat és bútorokat. Ebben koncentrálódik a száműzött herceg, Orlando, a kitaszított testvér, s az ő imádottja, Rosalinda, az ő barátnője, Célia, Jaques, a látszólag mizantróp kívülálló, a cinikus tréfacsináló, Próbakő, a néma Juci, valamint Phoebe, az őbelé szerelmes Silvius, illetve Tomi, és néha felbukkan Olivér. Orlando testvére is.

Hogy például ő miért bolyong ebben a lakásban, az egy jó kérdés, de nem feloldhatatlan. Koltai M. Gábor ugyanis mintha hangsúlyozottan nem a történetet szeretné elmesélni, hanem egy atmoszférát, életérzést, valamiféle kollektív _sense_-t szeretne megteremteni. Igaza is van, erre alapvető szükségünk van. Ez a konstrukció feltételezhetően valami reflexió lenne mindarra, ami bennünket körbevesz – a hatvanas-hetvenes évek kacathalma, a málló tapéta, a bekapcsolt televíziós élőkép, a jellegzetesen mai be- és kiszólások erre utalnak. Csakhogy az elején bennünket magával a színpadra rántó svung nem tüzelve van, hanem elhamvad, ahogy megy előre az előadás. Jobban mondva nem megy igazán, hanem epizodikusan sorjáz, kisebb-nagyobb dialógokat szakít meg egy popszám, aztán jön egy történetmorzsa, aztán valami akcióperformansz, aztán megint egy dialóg, popszám és így tovább. Ami nagy probléma, hogy ezt a lakást nem "itt"-nek látjuk, hanem, mivel nem igazán van a tér használva, csupán eszközszinten, egy erdőnek, csak hát furcsa, hogy nincs erdő.

Mintha ez az előadás nem ide, nem most, nem ezekkel a résztvevőkkel készült volna. Roszik Hella alakításában Rosalinda is szomorú, sötét, komor, letört, elkeseredett. Sprőd és kontrasztos – a játékból éppen a játékosság hiányzik. Nagyon is érdekli a szerelem, akarva akar – na de hát így nem lehet. Nem is lesz. Friedenthal Zoltán Orlandóját viszont mintha nem igazán érdekelné ez a szerelemtéma. Amit végül is lehetne, ha ez tényleg így lenne, de mintha jelenetről jelenetre váltakozna ez a kérdés. Így azonban csak képek vannak, nincsen valódi figura, annak csak kontúrja van, nem éle. Katona László száműzött Hercegéről annyit tudunk meg, hogy hasonlít Frigyes hercegre (Katona László), Barabás Richárd Silviusáról, hogy ronda sportcipője van és szereti Phoebét, Szilágyi Katalin Céliájáról, hogy Elle-t olvas. Ez teljesen rendben is lenne, ha mindennek lenne egy szervező ereje, de hamarosan kiderül, hogy nincsen, ugyanis egyre hangsúlyosabbá válik a sztori lebonyolítása. Mégpedig azért, mert a történetre a színészek ötletein kívül más nem igazán ragad rá, márpedig ez az attitűd erőteljes dramaturgiai beavatkozást igényelne. A dramaturgi jelenlét (Kárpáti Péter) azonban a tettenérhetetlenségben mutatkozik meg, ugyanis az előadás a szerkezet szempontjából végtére is jól működő elemei gyakorlatilag egy az egyben a temesvári változatból (Sediánszky Nóra munkája) vannak átemelve, ami azonban önmagában rejti azt is, hogy ezek a megoldások nem tudnak kiteljesedni – talán azért sem, mert nem erre az előadásra vannak kitalálva. Akad azért markánsan egyedi megoldás – ilyen Mucsi Zoltán élvezetesen színes-fekete Jaques-ja, vagy Szabó Márta jelenségszámba menő, esetlen, talányosan néma Jucija –, s vannak tisztesen kerek alakítások – Scherer Péter nyers cinizmusból, gúnyból, vezeti ki Próbakő figuráját, s egy nem rokonszenves, ám eléggé létező attitűdöt mutat fel, Kovács Krisztián (Olivér) mind kiinduló, mind zárlati karakterét kitalálja, ám a végén nem tudjuk meg, miért ültük végig a két és háromnegyed órát. "Itt rosszabb, ott jobb" – hangzik a Sziámi-dal az előadásban. Mi most _itt_ voltunk.