A szomszédos katlanban ez a próféta, akit a későbbiek folyamán pitbullhoz hasonlítanak, bekopog egy lakásba szállásért. Sejtelmesen, mégis konkrétan, szándékai azonban kiismerhetetlenek, amitől minden furcsa. Van pénze, de ő emberektől akar szállást kapni az ő otthonukban, ám eleinte senki nem fogadja be, végül valaki igen. Ez az ismeretlen máris egy házaspár, illetve egy pár, illetve egy párját csaló pár, egy összeszokásból együtt lévő pár, szóval egy közös lakásban élő férfi és nő életébe csöppen, teregetődik a magánélet, történnek az elvárt furcsaságok – ivás, haverkodás, bizalmaskodás, udvarlás stb. Történik még tovább is... bár a helyes kifejezés erre a "folyik". Folyik valahová, leginkább szét.

Ugyanis Kárpáti Péter impozánsnak tűnő, egymásra utalásokkal, belső keresztbeszerkesztésekkel, bibliai példázattal, a példázat aktualizálásával, idő- és cselekményfolyatással, mindenféle megtekert szótekervényekkel operáló darabjából lehet, hogy ki lehet hámozni valamiféle konkrétumot – leginkább a minimál-realista élethelyzeteket (amelyek azonban a következő pillanatban már önmaguk ellenkezőjét jelentik) –, azt azonban magabiztosan kijelenthetjük, hogy az alkotóknak egészében, de igazából részleteiben sem sikerült megtalálni (dramaturg: Sebők Bori).

Nagy Zsolt viszont könnyedén elhiteti bárkivel, hogy neki sikerült. Prófétája elszánt, magabiztos, markáns jelenség, aki bármelyik pillanatban képes teljes mellszélességgel képviselni az előadás éppen aktuális helyzetét – bármi legyen is az. És mivel ő irányítja az eseményeket, olykor-olykor még azt is gondolhatnánk, hogy ezen a nézőkhöz intim mód közeli színpadon történik valami. De amint feltennénk az első kérdést vele kapcsolatban, rögtön kiderülne, hogy nincs válasz – ja persze, nem szabad kérdezni, úgyhogy ne is.

Stefanovics Angéla ugyan könnyedén és természetesen adja el az akadékoskodó, kicsit lezüllött, garzonnőt, Szabó Zola pedig az ártatlan, helyét nem találó férfit, de ember legyen a talpán, aki bárminemű ívet képes felfedezni alakításukban. Persze léteznek a színpadon, ahogy Stork Natasa, Lőrincz Zsuzsa és Boross Martin is ellátja a nekik szánt félig civil, félig karakterformálásos feladatokat, de az előadás bármelyik pillanatában, bármelyik pillanat, bárhogyan értelmezhető és ezen bármelyik pillanatok egymásra hatva alakítják át a többi bármelyik pillanatot bármilyenné. Esszenciális káosz ez.

Pedig ebben a közelről is életszagú lakásbelsőben (látvány: Sebő Rózsa), az intim hangulatban, a magától értetődő hétköznapiságban az embernek még olyan érzése is támadhatna, hogy itt róla is szól valami, vagy egyáltalán bármi célja van annak, hogy itt van. A „mindez csak egy motorbalesetet szenvedett férfi tudathasadásos álma volt”, hollywoodi filmekből is már jól ismert gesztus sem képes mentőövet nyújtani. Az egyébként valóban érdekesen ellentmondásos próféta ezután hozzánk is megpróbál közeledni, mintegy kilépve ebből az értelmezési síkból is – persze ez a sík is káoszba fordul vissza ismét. Mindezek ellenére tény, hogy jól fest a pusztító próféta képe.

Kérdezni pedig nem szabad, se róla, se semmiről – persze ez csak játék. Ami ezúttal visszafelé sült el. A nemkérdezés visszaszállt a nemkérdezőre.