Bizonyára mindenki előtt derengenek emlékfoszlányok Shakespeare Hamletjének emlegetésekor. Rosencrantz és Guildenstern nevének kiejtésekor nagy valószínűséggel hatalmas fehér köddé válnak ezek a foszlányok, pedig ők is résztvevői a dán herceg történetének. Ha nem is túl aktívak, de alkalmasint fel-felbukkannak benne. Stoppard darabjában a két mellékszereplő főhőssé lesz, főhősi alakjukban viszont ugyanolyan mellékszereplői saját történetüknek, mint Hamletének. Ebben az önellentmondásban kering Rosencrantz és Guildenstern, mintegy folyamatosan saját halálát megelőlegezve, komikusan szerencsétlen figuraként, állandóan azon agyalva, hogy hogyan jönnek ők a körülöttük zajló történetbe – mármint a Hamletbe.
Sehogy, de mégis ott vannak. Ezt a kettősséget pedig remekül hangolta össze Gigor Attila, nem tényeket keresve az események mögött, hanem folyamatosan továbbszőve a gondolatsort, így téve nem csak szereplőit, de nézőit is mindennek a kiszolgáltatottjává. Ez a kiszolgáltatottság pedig olyan világosan, érthetően (dramaturg: Róbert Júlia) és tempósan halad előre, hogy az már-már ténylegesen nyomasztó hangulatot vált ki. A gond egyedül az ezzel a hangulattal, hogy mintha nem lenne alapja: a rendszer a végén nem dob ki sehol. Persze az előadás ezt hangsúlyozza mondatról mondatra, de biztos alapok nélkül a bizonytalanság is bizonytalanná válik. Annak ellenére van ez így, hogy Sebő Rózsa egyszerű díszlete megkérdőjelezhetetlenül egyértelmű: fehér arcú bábokként önmagunkkal szemben ülünk és nézünk.
Talán ez, a fehér arcú bábu sorsába száműzött néző képe tűnik nehezen lenyelhetőnek, nem is tartalma, hanem inkább formája miatt – nagyon direktnek és súlyosnak hat. Amellett, hogy a színészek ennek a direktségnek egy könnyed és elfogadható alakot szabnak. A Fábián Gábor és Jankovics Péter által alakított duóban megkérdőjelezhetetlen a kisember nagyra törekvésének reménytelensége és esendősége, ám a páros az ezzel kapcsolatos kérdéseket minden pillanatban továbbgördíti, fokozva a feszültségeket. Fábián kissé bumfordi, de értetlenségében nagyon is logikus Rosencrantza és Jankovics Péter magasztosan gondolkodó, ám olykor kifejezetten szűklátókörűvé, noch dazu butává váló értelmiségi Guildensternje lendületes páros, még ha nem is kapnak mindig elegendő táptalajt és konkrétumot ahhoz, hogy sodródjanak az eseményekkel. Az állítólag cselekményszövők közül mindenképpen kiemelendő Czukor Balázs melankolikusan indulatos, talajt vesztetten logikus Hamletje. Czukor végig kimérten, távolságtartóan bánik szerepével, aminek köszönhetően annak minden mondata mögé külön játékot és fondorlatot épít fel, a szöveg szintjén kivonatos Hamletből hiánytalant formálva. Kimagasló Molnár Gusztáv pontosan fogalmazottan bohóckodó társulatvezetője, aki a komolyság és a téboly között bujkálva teszi kiismerhetetlenül egyértelművé az eseményeket. Czukor Hamletje mellett viszonylag nehezen érthető, hogy Szabó Zoltán Claudiusa miért nem mutat túl egy szimpla gegen, ami ugyan ötletes és kreatív, de súly nélkül marad, ahogyan Hay Anna egyébként remekül és technikásan végrehajtott módon kettősre formált Gertrudisa is.
Mintha nem mindig lennének meg a hangsúlyok a szellemes, sokszor kifejezetten szórakoztató ötletek és felteendő kérdések között, pedig kétségtelen jócskán akad mindkettőből. Sőt az ötletek sokszor a reménytelenül sorsszerű végzetdráma haláljátékára játszanak rá, kifejezetten sodróvá és magával ragadóvá téve a cselekményt, amit ugyanúgy igyekezik Gigor sokszor aktuálissá és jelenidejűvé tenni, mint ahogy másszor megfeledkezik erről a szándékról. Máskor viszont az előadás – tényleges eseményszövő hiányában – önmagában és nem önmagán túl képvisel minket. Saját sorsuknak és a körülöttük zajló eseményeknek teljesen kiszolgáltatott nézőket, akik ugyanolyan szemlélői az előadásnak, mint saját életüknek. Persze a halál ott van, ahogy Rosencrantzról és Guildensternről is tudható, hogy meg fognak halni... akkor meg minek felébredni, igaz?
