Az emberek mindent megkapnak, amire vágynak, és csak arra vágynak, amit megkaphatnak – szól az alaptézis. Az Aldous Huxley által megírt világban már nincsenek szülők, csak lombikok, nincsen szerelem, csak szex, nincsen boldogság, csak drog, nincsen _Isten_, csak _Ford_, nincsen predesztináció, csak eleve eltervezettség. Minden uniformizált: a nyelvtől a kasztokon át a gondolatokig. Szóval nincs semmi, ami az embert emberré teszi, de rend van. Ezt a rendet bolygatja meg a _rezervátumból_ érkezett vadember, aki hogy, hogy nem, egy, a _Szép új világból_ érkezett nőnek a gyermeke, aki most az utópikus lombikbébi-program egyik vezetője. A darabban igazából minden mára steril közhellyé vált elem jelen van, amit hatalomról és humanizmusról mondani lehet, steril közegben a steril gondolatok pedig akár még jól is működhetnének. De Csizmadia Tibor rendezésében nem alakul ki feszültség a kisember és a nagy rendszer között. A csepp elveszik a tengerben, a porszemek nem kapnak emberarcot. Így viszont nem tudnak valódi konfliktusba kerülni a _nagy egésszel_, ennek következtében pedig csak lekövethető konfliktusok vannak, steril lombikkonfliktusok.

Ezt a világot Opra Szabó Zsófia látványtervező egyszerű, de hatásos animációi és kiszámíthatatlan, színesen használt díszlete tökéletesen meg tudja teremteni, ahogy egyébként az antiutópisztikus atmoszférára úgy egészében sem nagyon lehet panasz. Sokkal inkább ennek tartalommal való megtöltése nem sikerült úgy, hogy az magán túlmutasson. Valamennyi színészhallgató tisztességgel teljesíti a feladatot, de inkább megoldják vagy végrehajtják azt, mint hogy elkezdenének élni a szerepekkel. Mindössze Fritz Attilának jut egy olyan monológ, amiben a Vademberrel képes megfogalmazni olyasmit is, ami talán kicsit árnyalja a nagyon tiszta képet: ő a _jóból_ táplálkozó indulatot meg tudja kérdőjeleztetni. Márpedig a világon változtatni pusztán erőből nem lehet, legyen bármennyire is makulátlan annak a célja. Ez ugyanannyira akceptálható kijelentés, mint az egész előadás következetesen képviselt _üzenete_, ami nincs is nagyon rejtjelezve.

Persze a tézis-antitézis drámákban talán nem is ezeket kell keresni, hanem sokkal inkább az egymásnak feszülő eszmék csatáit, ami ezúttal inkább csak kardvívás páston és fejvédben, mint igazi harctéri csörte. Így minden kicsit ott van a színpadon, de valójában mégsincsen. A formai ötletek által biztonságos tempóban hajtott üzembiztos működés elvezet a célig - de így csupán kis horderejű nagy igazságokat kapunk, mást nemigen.