Albert Camus drámája súlyos és filozofikus: eszmék, igazságok, szabadság, rabság, egy Katatiki és sok-sok Gyugyó állnak egymással szemben ott, ahol hatalom, szabad akarat és emberség találkozik. De hogy miért annyira megrázó Sánta Ferenc Ötödik pecsétjének egyszerű és mégis kegyetlen kérdése (ti. Katatiki vagy Gyugyó?) és Bocsárdi László rendezésében egy hasonló horderejű kérdés Camus nyomán miért nem az? Arra talán az lehet a válasz, hogy míg előbbi a nagy kérdésekkel kisemberek hétköznapjait kavarja fel, addig utóbbi a nagy kérdések egyetemes igazságát kutatja, és mint ilyen, jó néhány fokkal távolabb játszódik tőlünk.

A kérdés ugyanis, hogy Caligula, akinek az egyetlen bűne, hogy teljhatalmával - totális szabadsággal, erkölcsök, morál és minden egyéb civilizatorikus fék nélkül - él, bár kérdésfeltevésnek időtlen, válaszkeresésben nagyon is jelenidejű lehetne. Ha pedig a jelenidőt (és nem feltétlenül az aktualizálást) kivesszük a rendszerből, akkor elsősorban egy kép keletkezik, amit mi kívülállóként szemlélhetünk, elmerenghetünk rajta, de nem piszkál meg, elmesél egy problémát, szemlélteti, de nem mer közel menni hozzá. Annak ellenére nem, hogy az egyébként főként a gondolatok síkján mozgó előadás olykor az érzelmi nyomasztás eszközével is él, így Caligula kegyetlenségének tizennyolcas karikája is feltűnik a színpadon pillanatokra. Egy másik szempontból ez persze hatásvadászat, mert a terror megfestéséhez nem biztos, hogy explicit eszközökre is szükség van (sőt, biztos, hogy nem), de így legalább kimozdul az előadás a nagy szavak ellenére is szűkös, intellektuális keretek közül.

Hogy ez még tovább lehessen kézzel tapintható, ahhoz még két segítség érkezik. Az egyik az olykor felbukkanó irónia, ami üdítően lazít a minden pillanatban erősen rendezett színpadi történésekben, valamint elsősorban Sorin Leoveanu egészen remek játéka, aki Caligulát nemcsak gondolkodó, olykor még érzelemmel is bíró lénynek is tud ábrázolni, és hiába kell egy komplett jelenetben túlhangosított mikrofonba ordítania _valamiért_ – akadnak eltúlzott rendezői gesztusok az előadás során, főleg hangtechnikailag –, mégis egyszerre tud konstruált és szabad lenni, ami már önmagában is izgalmas ellentét. Miközben pontosan tisztában van azzal, hogy cselekedetei _rosszak_, keresi a végtelent és az igazságot, őrülete rendszert sejtet vagy ürességet, de legalábbis totális keserűséget. Mindenki másnak a megszomorítottak és megalázottak szerepe jut, ők - annak ellenére, hogy emberi vonásokkal bírnak – elsődlegesen szimbolikusak maradnak, a hatalom kárvallottjainak egy-egy szeletét mutatva meg, ám e szerepüket maradéktalanul betöltve.

Bocsárdi László tisztességgel végigmegy a darab felvetett kérdésein, de nem állja meg, hogy tüstént válaszoljon is a feltett kérdésekre, vagy legalábbis tisztára mossa Caligula motivációját. Talán ez az, amitől a végtelenben megvívott erkölcsi csatározások végképp bekerülnek egy vitrinbe. Bocsárdi László két választ ad, a megvetést – ez segít Caligulának megmagyarázni a kegyetlenséget – és a szerelmet, pontosabban annak elvesztését – ebből következik minden meghasonlás, és kétségbeesés. Így igazából sok feladatunk nem marad; vitatkozni elég nehéz elfogadható válaszokkal. De olyan jó lett volna, ha minket is megkérdez valaki.