Már a felütés sem a szokványos, Stravinszkij A tűzmadár című balettjének egy tempósabb részletére irdatlan energiával hip-hoposan meg brékesen mozognak a táncosok és ez a modern stílus akkor sem hagy alább, amikor egy Vivaldi-csellóverseny csendül fel. Ebbe egy kicsit gondoljunk bele: meghitt vonósok húzzák az érzelmes dalokat, miközben táncművészek pörögnek, forognak, ugrálnak, dobják és nyúzzák egymást lazán és vagányan. Maga a feloldhatatlan disszonancia, ami nem áll meg itt. Minden zenei mozzanatra, minden ütemre egy mozdulat és egy ötlet válaszol a színpadon, hol ritmikusan, hol aritmikusan követve a dallamokat.

Eleinte férfiak és nők csak játszanak egymással, mindenféle trükköt és pózt kipróbálnak, miközben klasszikus balett, modern tánc és hip-hopos elemek keverednek egymással. Aztán a férfiak egyedül maradnak és egy lágyabb zenére, eddigieknél lágyabb mozdulatokkal megismerkednek a színpaddal, megismerkednek a közönséggel, téblábolnak és megpróbálnak bevezetni minket egy világba, mintegy megágyazva a soron következő nagyon lazán brékelő ellenkező nemnek, akik azért nem kis teljesítményt nyújtanak, miközben megteremtik a női bandaszellembe bújtatott rivalizálás nagyon is sajátos hangulatát.

Biztos, hogy nem minden mozdulatról és pillanatról jut eszünkbe valami, sőt biztos akadnak olyan részek, amiket nehéz értelmezni és elhelyezni, sőt biztos akad olyan momentum is, ami nem szükséges az előadáshoz - de van az egészben valami, amitől mégis folyamatosan, az unalom legcsekélyebb jele nélkül lehet nézni az eseményeket. Mielőtt azonban ezt folytatnánk, az alkotók - felkészülve a második részre - szünetet tartanak. Tíz perc szünetet.

Valóban nem kellemes dolog ennyi ideig tétlenségben ülni és arra várni, hogy egy (!) technikus átállítson nyolc vagy tíz lámpát és hogy átöltözzenek a táncosok. De ami következik, az mindenért kárpótol minket. A színpadról egyes jelenetek közénk kerülnek, egyesek konkrét szituációkból indulnak és mindegyikben ott van egy furcsa, férfi és nő közötti küzdelem, amely során úgy gyöngédek egymással, hogy igazából nem azok, úgy bántják egymást, hogy igazából gyöngédek. Emelik és megmásszák és lökik és segítik egymást Victor Quijada kreatívan sodró koreográfiájában.

Közülük az egyik legváratlanabb a táncoló egyiptomi festmények betéte, a második rész egymásba bújó, egymást különféleképpen meglovagoló párosa és szintén a második résznek a harmadik duója, ahol a két táncos magával ragadó összhangban nyújt káprázatos teljesítményt. De egytől egyig mindenki energiát nem kímélve, pontosan és elszántan kelti éltere a táncokat, ettől, ennek az összhatásnak köszönhetően különleges ez az előadás.

Vannak sokszor ismételt mozdulatok – amiknek ismétlését gyorsaságuk és váratlanságuk okán talán igényeljük is – és a második részben akadnak kevésbé ötletes duettek is, de az a sokszor vicces szellemesség és szárnyaló kreativitás, ami magától értetődően kelti életre ezeket a kapcsolati viszályokat, amik így meglehetősen különleges megvilágításba kerülnek, tényleg ellenállhatatlanná teszi az előadást. Magyar színpadon pedig ritkán lehet ilyen elszántságot és akarást látni.