Hétköznapi, mert ez a kis diákközösség semmiben nem különbözik egy bármelyik másiktól: van benne domináns hím és annak nője, szépfiú, szerény fiú, csúnya lány, okostojás, és hangozzék bármennyire is amerikaian ideáltipikusnak ez a kép, ez nagyjából lefedi azokat a típusokat, akik egy diákközösséget meghatároznak. A konfliktus meg mi lehetne más, mint a szerelem, a megcsalás, az elfojtás és a magány. William, Lilly, Bennett, Cissy, Nicolas, Tanya és Chadwick kedvesek és kegyetlenek, őszinték és hazugok egymással és önmagukkal szemben is, szerepet játszanak, ki-ki a magáét, de egyik sem saját magát.

Eszenyi Enikő rendezése pedig éppen ezért tud jól működni akkor is, ha minden karakter csak olyan, _mintha_: mert itt minden csak olyan, _mintha_. A beszélgetések olyanok, _mintha_ beszélgetések lennének, pedig sokkal inkább belső vívódások; a közösséget, úgy tűnik, _mintha_ a barátság tartaná össze, pedig csak az egymásra utaltság; az őszinteség olyan, _mintha_ megjelenne rendszerben, pedig csak minták és klisék, imitációk valahonnan a külvilágból. És persze közhelyes, hogy a diákok a médiából és egyéb helyekről magukra aggatott manírokkal ügyetlenkednek, közhelyes, hogy a legnagyobb kan igazából látens homokos és közhelyes, hogy a megalázást némán tűrők szemellenzője egy komplett társadalom szemellenzője, de Simon Stephens drámája nem próbál nagyot mondani velük - így pedig végig a _földön_ tud járni az előadás.

Varju Kálmán például egészen finoman építi fel William frusztrációit, és a görcsösséget visszafogottan, fokozatosan teljesíti ki, egy pillanatra sem faragva hőst vagy megható áldozatot az egyre inkább becsavarodó fiúból. Réti Adrienn Lillyként az undokság mögé bújva próbálja kislányos arcát eltakarni, egyébként pedig az MTV-s karakterjegyek állatorvosi lova úgy, mint Bata Éva Cissyje, csak ő éppen nem a Paris Hilton vonalból, hanem a modern szerető vonalból táplálkozik. Lengyel Tamás Bennettje a vadkan, Karácsonyi Zoltán Nicholas szerepében a szende-helyes, Telekes Péter Chadwickje pedig az okos lúzer, Eszenyi Enikő pedig jól érzi, hogy az ő keresztbe-kasul konfliktusaikban meddig lehet elmenni a realitás határán, igaz, a gyilkosság többszöri lassított megismétlése, és a kutyapózban alázás némileg túlkapásnak tűnik. Ezzel együtt a rendező és Kovács Krisztina dramaturg nem hollywoodi, hanem drámai ívet rajzol az eseményeknek.

Mindössze az utolsó jelenetsor, a tragédia utáni pszichológiai foglalkozással válik túlbeszéltté a történet, ebben ugyanis nem nagyon tudunk meg többet sem a motivációkról, sem a következményekről, az előadást záró falfestmény pedig amilyen jelentésesen van ott, annyira hatástalan marad – egész eddig Füzér Anni díszlete és Krisztiáni István szcenikai munkája az előadás egészéhez hasonlóan arányosan vegyítette a stilizációt a realitással. Ennek pedig Hegedűs D. Géza pszichológus karaktere is áldozatul esik és mindössze a sokat sejtető hallgatásban nyilvánul meg.

De hogy konkrétan mi vezet el oda, hogy egy gyerek megfogja a pisztolyt, és lelőjön olyan embereket, akik még nem is saját maguk, csak ugyanolyan innen-onnan összerakott félkész lények mint ő? Az előadás szerencsésen elkerüli az egyszerű válaszadást, és inkább valahol A legyek ura környékén keresi az igazságot: a baj nem az, ami van, hanem ami nincs. Nincs kontroll, nincs párbeszéd, nincs segítség, csak manírok, szerepek, elfojtott vágyak és álmok, amikre soha sehonnan nem érkezik valódi reakció. Ha pedig egy komplett korosztály nincsen komolyan véve, akkor ott bármi megtörténhet. Az csak a szerencsén múlik, hogy Simon Stephens drámája még egy kicsit távolinak tűnik. Egyelőre.