7óra7

Vissza a zsigerekhez
7óra7: (10/10)
Közösség: (10/10)

Vissza a zsigerekhez

2011. 10. 17. | Turbuly Lilla

A vadon szava

Alvis Hermanis, a rigai Új Színház rendezője, akinek a magyar nézők eddig két, szöveg nélküli munkáját láthatták, A hosszú életet és A csend hangjait (mindkettőt a rigaiak előadásában), ezúttal a Münchner Kammerspiele vendégrendezőjeként két nagyon eltérő szöveget ötvözött: Jack London regényét, és a színészek által gyűjtött és megírt történeteket. Hat különbözőképpen megtört életű emberét, akiknek – egy kivétellel – most a kutyájuk nyújtja az egyik legfontosabb kapaszkodót. (Ennek a kivételnek is nyújtaná, de ő nem kér belőle.) Egy asszonyét például, aki közlekedési balesetben vesztette el az egyetlen fiát, és úgy tud tovább élni, hogy hisz benne, a fia a neki különböző alakokban megjelenő Szűz Mária útján üzen neki. Vagy egy idős építészét, akit elhagy a felesége a fogorvosáért, de az lesz a vége, hogy a tönkrement fogorvost is neki kell támogatnia. Egy fiatal nőét, aki idősebb férfiakkal hívatja meg magát, és nem létező modellkarrierjéről mesél nekik. Ő az, akinek az apja gyerekkorában felolvasta A vadon szavát, de elhagyta őket, mielőtt befejezte volna a történetet, és ő kezdi el most felolvasni a kisregényt.

Amelynek csak fontosabb állomásai idéztetnek meg a színpadon, mégpedig már a kutyák távollétében, úgy, hogy a színészek jelenítik meg az állati magatartásformákat. Buck egy jólétben, szeretetben élő kutya, akit az aranyláz idején elrabolnak gazdáitól, és eladják északra szánhúzónak. A harcokkal, szenvedésekkel teli úton lassan megedződik, lefoszlik róla mindaz, amit kipárnázott élete rárakott, győz a genetika, és visszatér a vadonba, a farkasokhoz. Az előadás nem erőltet ránk közvetlen megfeleléseket, mégis kiérezni, hogy a szereplők is valami hasonlóval küzdenek. Hogy mi az, ami tényleg az övék, ami a lényegükhöz tartozik ebben a kanapékkal kipárnázott életben. Ezeket a bútordarabokat egyébként folyamatosan rakosgatják, áthelyezik, kutyamódra szétcincálják, majd emberként újra összerakják a színészek. A skizofrénnek tűnő, dühödt állatvédőt játszó Benny Claessens életpanelekből összerakott, születéstől a halálig és a szinte azonnali feledésig ívelő monológja (amit a belga színész nem német anyanyelvűként bravúros sebességgel, egyetlen hatalmas körmondatként ad elő) az egyik csúcspontja ennek a mást, valami fontosabbat és elemibbet kereső igyekezetnek.

A vadon szava

Az előadás után rendezett közönségtalálkozón – amelyen a rendező nem tudott jelen lenni, de az egyik dramaturg, Julia Lochte és a színészek igen – szó esett arról is, hogy a német közönséget és kritikát megosztotta az előadás, egészen szélsőséges reakciókat váltott ki. Ugyanez érzékelhető volt nálunk is: a közönség egy része folyamatosan nevetett olyan jeleneteken, amelyeken a másik része legszívesebben sírt volna. Ennek egyik oka az lehet, hogy a valóban sokszor groteszk, néha (például amikor a tehetetlen, rémült Buck betörésekor az őt játszó színészt a többiek párnákkal ütik-verik, ahol érik) nézni sem könnyű, kutyákat idéző színészi játékot tartják sokan kínosan nevetségesnek. A másik (és talán a fontosabb) az, hogy nagyon eltérő az emberek természethez, állatvilághoz (és így a kutyákhoz) való viszonya, a köztünk lévő hierarchiáról, annak létéről vagy nem létéről, milyenségéről vallott elképzelése, és ez pontosan az az előadás, ahol a befogadásban ennek is szerepe lehet.

Minden elismerést megérdemel az a színészi alázat és fegyelem, ahogy a Münchner Kammerspiele művészei ezt a színészpróbáló feladatot megoldották. Az csak a beszélgetésből derült ki, hogy egy korántsem idillikus, kínnal-keservvel végigélt próbafolyamat eredményét láthattuk. (Azért is jó, hogy ottmaradtam a beszélgetésen, mert az előadásból rá nem jöttem volna, hogy az idős, bár a kanapék emelgetéséből kitűnően jó karban lévő nyugdíjas takarítónőt egy fiatal férfiszínész, Kristof Van Boven játszotta.)

A vadon szava

Az előadás záróképe annyiban hasonlít a kezdőhöz, hogy visszatérnek a kutyák, a színészek pedig szépen lassan elhagyják a színpadot. Utoljára az addigra már farkasálarcot öltött, Buckot alakító Benny Claessens. A bútorkatalógusba illő kanapéknak azonban már csak a kibelezett romjai vannak ott, vad összevisszaságban. A kutyáknak ez a közeg is természetes, mászkálnak köztük, szaglásznak vagy éppen leheverednek. Ez a keretjáték összecseng Alvis Hermanis színlapon olvasható gondolataival: a természet nélkülünk is megvolt és meg is lesz, de mi nem tudunk élni nélküle.

Ahogy az egyik színész, Walter Hess elmondta: az idős építész, akiről a karaktert mintázta, maga is megnézte az előadást, és azt mondta, sokat fog majd rajta, és így saját magán is gondolkodni. Én sem mondhatok többet: sokat fogok még gondolkodni ezen az előadáson.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr408005141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása