Sütő András darabjának színre vitele becsülendő és bátor vállalkozásnak nevezhető, amely rendkívül nagy és komoly feladatot ad egy színháznak, hiszen a dráma alapvető emberi kérdésekről és ellentétekről szól. A bibliai testvérpár (akik jelképek csupán, nem önmaguk) közül Ábel a külső erőknek való megfelelésben hisz, Isten parancsának engedelmeskedik, Káin viszont az autonóm személyiség, a szabad akarat szószólója, és harcba indul az elvesztett Édenért. Hogy ez az egymásnak amúgy is ellentmondó két attitűd még jobban sarkítva legyen, Isten beküldi közéjük Arabellát, a vonzó démont, akinek választania kell a testvérek közül – ekként szítva a harcot, amelyben a felek konkrét sebeket is ütnek egymáson –, majd Ábelnek parancsot ad, hogy áldozza fel a lányt neki. Ezt már nyilván nem lehet teljesíteni, Ábel meghasonlik, Káin pedig hevességében, tulajdonképpen véletlenül és akaratlanul agyonüti Ábelt.

Sütő András egyetemes személyiségtípusokat ereszt egymásnak a tehetetlen Éva és az alkoholistává züllött Ádám gyermekei képében, a dráma nagyon fontos és aktuálisan kétségkívül különösen jogos kérdéseket vet fel. Azonban a darabválasztáson kívül az egri Gárdonyi Géza Színház előadásából jószerével minden hiányzik, ami a mű színre viteléhez szükséges. A színpadon azt látni, hogy egy állandóan az erkély felé néző, magát elhivatottnak mutató ember, illetve egy ideges és izgága másik ember nagyon sokat beszél, jellemzően olyan hangszínnel és olyan idegesítő teatralitással, hogy azt már a Barátok közt castingon is retrográdnak minősítenék. Ennek ellenére ez az – időnként tényleg meglehetősen viccesnek, sőt parodisztikusnak ható – teatralitás csak fokozódik, ami a Székely László tervezte, alapvetően minden eredetiséget nélkülözően közhelyes, szimbolikusan időtlen térben (amelyben a világirodalom szinte bármely drámája eljátszható lenne) különösen érthetetlen. Portik Györffy András és Káli Gergely szorgosan markírozzák – vagyis totális tévedésként _eljátsszák_ – az érzelmek karakteres és folyamatos kifejezését, csak úgy halmozzák a dühös egymásra nézéseket, az ég felé kinyitott kezeket, a térdre zuhanásokat. A vélelmezett rendezői utasítások kiülnek a színpadra, és színészek helyett ők játsszák el ezt a sokkal többre hivatott darabot. A szövegről a közönség nem azt tudja meg, mit jelent, hanem azt: hogyan mondják.

Ennek okán _a történet_ végül is előadatik, de hogy ez _mit jelent_ nekünk, az nem merül fel kérdésként. Azt tudjuk meg, mit jelent Blaskó Balázs rendezőnek: nagyjából valami olyasmit, hogy az eredendő bűn (na, vajon mi az?) miatt jogos, hogy Isten folyamatosan próbára teszi az embert, de a felvonások előtt és után kivetített homályos, a finálé során kiélesedő keresztre feszített Krisztus-kép, továbbá a reményről szóló utolsó, Sütő András darabjában nem szereplő mondatok a megváltó eljöttét jelzik. Hogy ez a megváltó kicsoda, azt mindenki találja ki magának.

Ehhez a végtére is egyszerű (leegyszerűsített) értelmezéshez persze nem lenne szükséges 2 óra 40 perc, két rövid szünettel. Blaskó a szövegmondatással és lelkes stilizálással tölti ki az időt, jelentős hangsúlyt kap benne a Saárossy Kinga játszotta idősödő Éva, akinek ősanyaságát leginkább a mély fájdalom kifejezésére alkalmas mélyhangszín-variáció, illetve az a hajzat fejezi ki, ami úgy néz ki, mintha a színésznő a kétszázzal robogó expresszvonat ablakából kinézett volna, és a fodrász tévedésből megörökítette az ennek eredményeként létrejövő frizurát, ami sehogy nem akar az előadás során jelentéssel megtöltődni. Éva jelenléte idejének nagy százalékában a tér középpontjába van helyezve, ahol rendkívül átélt, miközben a fájdalom folyamatos primér kifejezése mellett azon igyekszik, hogy a vállára terített kendő praktikus elhelyezésének segítségével a lehető legtöbbet mutathasson vállaiból és dekoltázsából. A vágyak netovábbját a kisestélyibe öltöztetett Marjai Virág hivatott kifejezni, aki egymaga egy kérdőjel a színpadon, eszköztára a mosolygó naivitás és az aggódó félelem érzésre berendezett arcvonások átállításában merül ki. Arabella a közönség (démonok? közemberek? nem tudjuk, mi a szerepünk) soraiból megy fel a színpadra, ahol kilép magassarkújából, amely az előadás végéig ott marad értelmezetlenül és -hetetlenül, mintha csak A selyemcipő című, épp egy évvel ezelőtti előadásnak állítana groteszk emléket, önkéntelenül összehasonlítási alapot teremtve – pedig nincs mit összehasonlítani. Legfeljebb annyit: ez már egy másik hely. Venczel Valentinnak nem lehet felróni annak érezhető élvezetét, hogy amint megjelenik, ráirányul a figyelem. Ez annak köszönhető, hogy ő a mondatokat nem úgy mondja el, mint egy jelentőségteljes, csak épp most színjátszókörben működő egyházfi, hanem mint egy színész. Ádám szerepében Rejtő Jenő Wágner urának egy könnyedebb változatát játssza, épp csak a szakálla nem kék és nem mondja Évának, hogy magát rég ismerem Batáviáról, maga csirkefogó, na, mi újság. Már csak ez hiányozna ahhoz, hogy végképp abszurd komédiává váljék a Káin és Ábel, a többi elem – például Aldobolyi Nagy György effektként használt, zajokat, természeti hangokat imitálni akaró, méterre vágható konzervzenéje vagy a színpad hátsó része fölé vetített természeti képek primitív aláfestő szimbolikája (mennydörgésnél villám, halk beszéd esetén napsütés, de van űr és napfogyatkozás is) – végül is adott.

Él a közvéleményben az a tévedés, hogy egy színház minőségét az általa játszott szerzők határozzák meg. Ez nem igaz, egy színház minőségét a rendező és a társulat minősége, együttműködése határozza meg, illetve az: mit gondolnak a számunkra – a társadalom számára – fontos kérdésekről, helyesebben milyen kérdéseket gondolnak fontosnak. Az egri színháznak azonban egyetlen árva kérdése sincs, kizárólag szándékai és kérdések nélküli, sulykolt-súlyos válaszai vannak – abszolúte hatástalanul.

A színlap leírása szerint Sütő András művét három jajkiáltásban játssza a színház. A szerző valószínűleg nem pont így gondolta.