Helyesebben: annyi van, ahány ember, sőt, ahány helyzet. Vegyük a legbanálisabb történetet, ami akár indulhat egy pályázaton is a másfél gépelt oldalas társadalmi vonatkozású tanulságos történetek kategóriájában, valami nagyon mindennapit, ami annyira hétköznapi és egyszerű, hogy már-már fikciónak hat. Egy történetet az ötös (tízes?) számú buszról (villamosról, esetleg mezőgazdasági haszongépjárműről), böködő utasokról, gombról és kalappaszományról. Ha ez megvan, nézzük meg, hányféleképpen lehet ezt elmesélni. Raymond Queneau-nak kilencvenkilencszer sikerült, Bán János, Dörner György és Gáspár Sándor nagyjából húszfélét próbál. Igaz, már több mint hatszázadszor.

El kellene kezdeni most felfejteni a különböző szituációk, helyzetek, alakok helyét, státuszát és szerepét, de ez az az előadás, amely erre az esztitizáló megközelítésre valójában nem tart igényt. Mindenki megszüli a saját válaszait, már ha felmerülnek kérdések (a többségnél feltehetően felmerülnek): vajon a kezdeti műtétből kiinduló darabolás (ahol a szerző alteregóját, Könót szelik kicsiny darabkákra) mi célt szolgál? Miért érdekes egyáltalán ez a banális sztori? Kik azok az alakok, akik ezt elmesélik? Miért éppen ők, miért éppen úgy, ahogyan? Melyiküknek van igaza? Számít ez egyáltalán?

Azt hiszem, semmit. Ezek a jelenetek valóban stílusgyakorlatok: a helyzetek, a viszonyok, a töréspontok, a felskiccelt alá-fölérendeltségi hierarchikus rendszerek az érdekesek, nem az elmondott szöveg. Pontosabban: mindig a forma és a három személyiség: a domináns irányító, a hirtelen alkalmazkodó és az elszenvedő. Dörner, Gáspár és Bán ezeknek a típusoknak a különböző variánsait varázsolják elénk, néha egyetlen pillanatnyi váltással, rendkívül széles műfaji palettáról válogatva, alig néhány eszközzel, Papp Gyula zongorista és konferanszié segítségével.

Hogy miről szól ez az egész? A válasz ugyanolyan banális, mint az elmondott történet, amely az ötös (tízes?) buszon, vonaton, akármin indult. Rólunk: alkalmazkodásunkról, viszonyainkról, körmönfontságunkról, a mindennapjaink túlbonyolítottságáról (tuvúlbovonyovolívitovottsávágáváróvól), arról, hogy az egyszerű mozzanatokba mi mindent lehet belelátni vagy -magyarázni. Hogy a bonyolult és összetett dolgokat mennyire le lehet egyszerűsíteni. Arról, hogy nem a saját történeteinket éljük, hanem másokéit, szerepeket veszünk fel és adunk másokra.

S van még egy elengedhetetlen eszköze a varázslatnak: a nyelv. Bognár Róbert autentikus, szellemes, az abszurdot értő, nem annyira fordításnak, hanem újraalkotásnak minősíthető magyar változata is hozzájárul ahhoz, hogy a színészek kizökkenthetetlenül, de reagálva mindenre körülöttük, egymásra és a közönségre érzékenyen, az előadás atmoszférájában feloldódva teljesíthessék be a bármit.

Hiszen ők eljátszanak bármit, csak kérnünk kell. Mi pedig ezt tényleg elhisszük nekik.