A szolnoki Szigligeti Színház igazából nem vállalkozik többre, mint hogy az Adáshibában Szakonyi Károly által felvázolt lehetséges válaszokat egy képben felvázolja, és ugyan nem presszionál kérlelhetetlenül továbbgondolásra, nem is fosztja meg a nézőt ennek a lehetőségétől. Mert legyen bár Szakonyi drámája vállaltan némileg didaktikus, az előadás Málnay Levente rendezésében nem hajtja a kényszeres társadalmi mondanivaló irányába azt. Pedig apropó lenne rá, hiszen a Bódog család látszatműködése, közhelyekből felépített, végtelenül kispolgári, és fojtogatóan érzelem nélküli közegébe (vigyázat, spoilerveszély!!!) Jézust belecseppenteni az könnyen lehetne ennek melegágya. Igaz, Málnay mintha jobban ismerné Bódogékat, mint ezt a Cristost, mert az első felvonásban nagyon is felismerhető képet fest egy olyan családmodellről, amelynek minden pillanata úgy álságos és rideg, ahogy van, mégis nosztalgikus és ennek mintegy velejárójaként még barátságos is. Ennek alapja elsősorban Karczag Ferenc, aki láthatóan nagyon tudja Bódog minden mondatának jelentését, aki hiába megbukott férj és apa, jöhet bármekkora vihar, a betanult mintákból és közhelyekből felépített nagybetűs családfőimidzs kártyavárát semmi nem tudja megingatni. Nagyon is transzparens párost alkotnak Császár Gyöngyivel, aki ugyancsak minden pillanatát érzi a romantikus lelkű, az anyaságot és a feleségszerepet is csak bemagoltan imitáló, személyiség nélküli Bognárnénak. A család többi tagja, a hirtelen megkeseredett Vanda (Huszárik Kata), a saját hétköznapiságát leplezni próbáló Dönci (Király Attila) és korabeli _cosmogirl_ felesége, Saci (Sárvári Diána) jóval kevésbé árnyalt figurák, de így is mindannyian jól felismerhető részei a képnek.

Az előadás viszont mintha nem tudna mit kezdeni a fordulattal. Egyrészt Vándor Attila Jézusa (alias Emberfi) olyan mértéktelenül meghitt és szelíd, hogy az már maga a mézes cukormázzal leöntött szaharinos Canderel-torta. Másrészt viszont ott van Dósa Mátyás, aki remélhetőleg csak azokban a percekben gondolta karakterábrázolásnak a színpadon véghezvitt cselekedeteit, amikor még nem a rajongó csodálat eleven szobrává próbálta avatni Imrust, akkor ugyanis egy létező kamaszfigura körvalai vázolta fel. Ez is lehet az oka annak, hogy a második rész valódi _oka_ nem látszik világosan. Igazán sem szakrális, sem profán irányba nem mozdul el a történet, így tulajdonképpen a felismerés dramaturgiai ereje (lévén ekkor derül csak ki, hogy a titokzatos albérlő ki is valójában) és az első felvonásban kibontott kép fel-felvillanása ad löketet a történetnek, amely így nem is tudja jelentőségteljessé tenni a befejezést sem.

Ezzel együtt a szolnoki Adáshiba nagyon is szól arról a virtuális mikrokörnyezetről, amit mindenki a kényelem és a kiszámíthatóság menedékhelyének kíván látni és aminek nagy ára is lehet. Megtörténhet ugyanis, hogy olyan jól sikerül a biztonságos kuckó felépítése, hogy egy idő után a szavak nem jelentenek mást, csak hangsorokat, a cselekvés csak fizikailag kódolt mozgássort, az élet pedig csak szükséges időkitöltést. Igaz, ilyen fajta hangsúlyeltolásokkal az előadás nem nagyon operál, mégsem lesz ismeretlen senkinek Bódogék világa. Az ugyanis nem a hetvenes éveké. Nagyon nem.