Harpagon öreg, már jóval hatvan fölött jár, de csak gyűjti és gyűjti vagyonát, egykedvűen számba véve életének cselekedeteit, egyedül pénze iránt táplálva forró érzelmeket, miközben fia, Cléante vaktában játszik a szerencséjével, hogy fent tudja magát tartani. Bár lánya, Élise nem nélkülöz – már amennyiben képes alkalmazkodni a spórolás szigorú szabályaihoz – érzéseit mégsem szórhatja csak úgy a világban, mert szíve választottjának két kritériumnak kell megfelelnie: gazdagnak kell lennie és el kell fogadnia, hogy Harpagon nem támogatja a lányt hozománnyal. Hogy valóban kamatozzon a pénze, a vén zsugori komoly terveket sző: lányát egy dúsgazdag, agg olaszhoz, fiát pedig egy szintén tehetős öregasszonyhoz akarja hozzáadni, miközben hiúságának köszönhetően még azt is elhiteti magával, hogy ő viszont fiatal, hamvas bőrű hölgyet érdemel – de csak olyat, akit busás hozomány kísér. Persze a fiatalok nem hajlandóak eleget tenni az elvárásoknak, sőt Cléante azután a nő után eped már hetek óta, akit apja kinézett magának, Élise szíve pedig apja bizalmasát, Valere-t választotta, aki magát mindennek hazudja, csak hogy Harpagon elvárásainak megfeleljen. Kerítőnőt játszva Frosine is felbukkan, aki mindenre hajlandó azért cserébe, ha a zsugori kisegíti egy ügyben, aztán Harpagont meglopják, majd Anselme is felbukkan – ő az a férfi, akit Élise-nek kinézett az apja – és még egyéb váratlan dolgok is kiderülnek – csak, hogy valódi szituációs komédiává fajuljanak az események.

Rába Roland harsányan indítja az előadást, és ezt a túlhangoltság soha nem adja alább, amikor a fiatalok érzelmeiről van szó. Makranczi Zalán Cléante-ját elemi erősségű elvakultság határozza meg, amit szerelme iránti érzelmei és apja iránti gyűlölete egyaránt fűt. Gerlits Réka Élise-e előtt éppen csak megnyílt a világ, máris minden vágyát egy férfira zúdítja. Mátyássy Bence Valere-je maga a határozott identitászavar, minden nem létező tudatával arra hajlik, amerre éppen kell, hosszas harcokat vívva, hogy felvállalja érzelmeit. Radnay Csilla Mariane-jának felszínét a látszólagos letisztultság és kötelességtudás, mélyét pedig a rengeteg elfojtott szenvedély határozza meg. Ők egytől-egyig hangsúlyosan túlzott gesztusokat használnak ha érzéseik kifejezéséről van szó. Olyannyira, hogy az egész leginkább egy óvodára, mintsem valós érzelmi vívódásra emlékeztethet minket.

Bár érzelmi zavarodottság terén Blaskó Péter Harpagonjával bőségesen akad bennük közös, azért van egy nagy különbség is: míg Harpagon gazdag és végeláthatatlanul pöffeszkedik hatalmi trónusán, addig a fiatalok mindennek csak a következményeit viselik. Blaskó alakításában a fösvény nem egyszerűen pénzsóvár, hanem szenvedélyesen, minden porcikájával akarja a legutolsó garast is. Minden egyes tallér tét, mi több: élet-halál kérdés a számára, és ez a birtoklásvágy ijesztő formákat ölt Blaskó alakításában, amely azonban egy pillanatig sem eltúlzott - minden mozdulata, minden tette mögött valós szándék van, és nincs olyan energia, amit ne mozgatna meg a színész ennek kifejezésére. A hatalom pedig az övé, hiába van Anselme-nek is pénze, benne nincsenek ilyen vágyak, ő csak jól él, ahogy az kitűnik Sinkó László bohókásan méltóságteljes alakításából (gondoljunk csak a leemelt önarcképére, amivel gyermekien játszik). Korából adódóan hiába tehetett volna szert Frosine is hasonló hatalomra, ő nem volt eléggé kimért, sőt a mai napig bujkál benne a kisördög, s Törőcsik Mari nem csak ezt a váratlan pajkosságot, hanem a mögötte húzódó reménytelenséget is sokszínűen mutatja meg az előadásban.

Az előadás első, rövidke, negyven perces felvonása igazából egy gyors alapozás, amelyen bár határozottan érzékelhető, hogy valami működteti a háttérben, mindez szinte teljesen rejtve marad a második felvonás nyitóképéig, amikor is elkezdik önálló életüket élni az ellentétek és az indulatok. Mindehhez csak pár gesztust és hangsúlyt használ a produkció, kiemelve a fontos pillanatokat – és bár ezekből tényleg kevés van, olykor még az is soknak tűnik, köszönhető az alaposan átgondolt, kidolgozott jeleneteknek és karaktereknek (dramaturg: Zöldi Gergely). Ugyanakkor a minimalista, pár kartonlappal fedett, portól és amortizációtól gondosan óvott bútorokkal szegélyezett térben – ami érzékletesen fejezi ki Harpagon végtelen és irracionális zsugoriságát (díszlet: Zöldy Z. Gergely) – még így is maradnak kevésbé feszes, olykor-olykor túlbeszélt pillanatok (például Harpagon és Cléante közötti ellentét).

Mindez persze szinte jelentéktelennek tűnik amellett, hogy valóban tragikomédiát látunk. Ugyanis a második felvonásban elkezdenek összeérni ennek a világnak a furcsaságai, és azok bizony nem egyszer önfeledt kacagást váltanak ki a nézőtéren. Hogy min nevetünk? Ennek az egésznek a tarthatatlanságán, jobb híján kínunkban, hiszen nem lehet nem észrevenni, hogy ami a színpadon zajlik, az egyrészt _van_, másrészt pedig nem vicces, hanem durva. De mégis nevetünk.

Ebben van ennek az előadásnak az igazi ereje - meg abban, hogy pontosan mintázza azt a hatalmas generációs szakadékot, amit nap mint nap megélünk, ami talán nem is valódi generációs. (Talán nem légből kapott feltételezés, hogy Rába Roland mindenképpen ismeri Schilling Árpád legutóbbi cikkét , vagy legalábbis annak gondolatait a jövő generációjáról.) Az előadás áttételekkel ugyan, de egyértelműen fogalmaz: a múlt uralkodik, összegyűjtött vagyona okán és által, nem engedve semmit hatalmából. A jelen és a jövő pedig vágyakkal telve akarna - csak épp meg van fosztva minden eszköztől, amivel tehetne. Az egyik poros és szíve szerint elzárkózna a világtól, a másik ugyan friss, de totálisan képtelen arra, hogy bármit is kezdjen tehetségével. A fiatalok végül megszerzik, amire vágytak, a pénz pedig marad az öregnél. Mindenki megkapta, amit igazán akart, a gyerekek kiélhették fortyogó indulataikat, a szülők megtarthatták a hatalmat, változás pedig nincs, kommunikáció sincs, majd csak lesz valahogy. Tobzódunk, a múlt csücsül a trónon, mi pedig képtelenek vagyunk értelmesen véghez vinni, amit akarunk, ha egyáltalán akarunk bármit is a szimpla vágyainkon túl.