Ugyanis Szabó Borbála munkája Katona örökérvényűségét tartja szem előtt. Nem modernizál, nem hoz létre új dramaturgiai szerkezetet, hanem gondosan leszedi azt, ami eltávolítja tőlünk Katonát. A maira formált mondatok elvesztik a mű régiességét, a mű megszabadul a ráragadt patetikumtól és pátosztól. Mi több: érvényessé és közérthetővé válik. Márpedig ez – talán – nem bűn, mi több, erénynek is nevezhetnénk. A kecskeméti Katona József Színház produkciója pedig a maga kortárs formavilágával is azt állítja, hogy a magyar történelmi dráma ma játszódik. Vagy ma is. Itt, velünk és köztünk. Vereckei Rita négyes osztatú fehér dobozba helyezi a cselekményt. A falak átjárhatóak, a kellékek jelzésértékűek. Bagó Bertalan rendezése a színészekre támaszkodik, így tudja megmutatni a történelmi szappanoperaként működő cselekmény mögötti embereket, az ő típusaikat. Az előadás talán legnagyobb értéke, hogy észrevéteti a Bánk bán iróniáját, humorát is, sőt valójában éppen a groteszk és a tragédia között húzott párhuzamok jelentik a darab értelmezésének fő vonulatát, így az előadás alaphangját. Bagó pedig úgy egyensúlyoz a kettő között, hogy az nem lavírozásnak, hanem a világ legtermészetesebb dolgának tűnik.

Ebben Szemenyei János Biberachja jár élen: a túljátszott gesztusok, az egyenes nyíltságba rejtett sunyiság, a felvállalt-bevallott önzés, a kívülállóság rendkívül összetett karaktert hoz létre. Totálisan korszerű, mégis örök alak. Hozzá képest látható, mennyire egyszerű a többi figura, legyen az akár _csak_ önfeledten önző (Orth Péter elkényeztetett, a világot saját játszóterének gondoló, ám gyáva és aljas, kisszerű kakasfiként mutatja Ottót, Körtvélyessy Zsolt a saját nézetét egyetlen igazságként hirdető Peturt, Danyi Judit az uralkodást – a Cosmopolitan szellemében - csakis mint pozíciót és státuszt felfogó Gertrudist játszik) vagy önfeláldozóan kiegyensúlyozó (Fazakas Géza tisztes katonaemberként, józan paraszti ésszel gondolkodó, egyenes gerincű, ízesen beszélő Bánkja tiszta lélekkel igyekszik értelmet találni abban a morális és hatalmi káoszban, amit nem politika, hanem az a bizonyos önfeledt önzés diktál, Zeck Juli Melindája pedig kifejező naivitásában elsősorban a családot, aztán már csak gyermekét tartja szeme előtt, miközben Bánk iránti szerelme kétségtelen, bár a Bánk-Melinda viszony némileg a dramaturgiai olló áldozatává válik) vagy teljesen beletörődő (Melinda bojóti testvérei, Mikhál és Simon – a tájszólással beszélő Szokolai Péter és a beszédhibát karakterré növelő Farkas Ádám, illetve a többi magyar főúr, akiknek nincs saját nézőpontja, őket mindig az győzi meg, aki éppen beszél velük). Egy kivétel akad, a nép hangját képviselő Tiborc, aki Kiss Jenő reflektált alakításában ezúttal nem panaszol, hanem saját pozícióját, helyzetét láttatja öntudatosan.

Kár, hogy az a jelenet, amelyben Bánk és Gertrudis találkozik, egyelőre nincs kibontva, nincs felépítve, mert így éppen a végzet, a gyilkosság nem alapoztatik meg dramaturgiailag, egyszerűen nem jutunk el oda – noha tudjuk, hogy ide érünk el, ugyanis az előadás a darab utolsó jelenetével kezdődik, amelyben az érkező II. Endre – Pál Attila az eltökéltség és teljes tájékozatlanság elegyéből építi fel a tehetetlenül vergődő uralkodót – megpróbálja kideríteni, mi is történt valójában. Ez a jelenet – ahogy az előadás záróképe is – a fehér dobozon kívül, a játéktér előszínpadán játszódik, "korhű" jelmezekben (elütve a többi jelenettől, amelyekben Vereckei Rita a jelmezzel épít hidat múlt és jelen között). A drámai csúcspontoknál az opera zenéje szólal meg az előadásban, de hallani a lemezjátszó surrogását közben; az utolsó jelenetben elhangzó Hazám, hazám ária után pedig még hosszan serceg az üres lemez, miközben a játékteret rejtő dobozt lécekkel fedik be, hogy ezt a jelenkori múltat végképp eltemethessük. Sajnos úgy tűnik, ez a kép csak a jövő zenéje, a lemezjátszó még sokat forog üresben.

A kecskeméti Katona József Színház névadója szelleméhez méltó előadása egy részben, két órában mutat egy gyorsfényképet arról, milyen a hatalom, ha minden nagyság hiányzik belőle. Tanulságos látlelet. Nem túl biztató átélni ezt az örök érvényt.