Kálloy Molnár Péter rendező formavilágának központjában ugyanis valami kideríthetetlen okból a lépcsők szüntelen tologatása áll (jelzett eszközök valóban öntevékenyen közlekednek a színpadon), kiegészítő elemként téglatestek hullnak alá az égből s emelkednek fel minden egyes színváltáskor, a teátrum teljes lámpaparkja is be van vetve, a háttérben vetítés által kerül elénk a napszaknak és hangulatnak megfelelő égkép (gyakran viharfelhők, ritkábban fátyolfelhőkön átszűrődik a napfény), s mindehhez Hrutka Róbert nyilván tévedésből elkészített soundtrackjei társulnak atmoszférateremtő erőt remélve a zene hatásától. A tévedés pedig abban rejlik, hogy a muzsika némi skót dallamok felhasználásával egy békategóriás történelmi tévéfilmhez készült, John Williams- és Danny Elfman-utánérzéssel megspékelt egyenzene, bármiféle eredetiségre való törekvés nélkül.

Már hallom is az ellenérveket: miért kéne eredetinek lenni, ha egyszer az ember azért megy a színházba, hogy a trónviszályok és politikai-magánéleti cselszövések közepette tövig rághassa a körmét azon izgulva, hogy kiderül-e, ki a rosszfiú. Ez persze igaz, már ha eltekintünk attól, hogy a Macbeth sztorija olyan sok új motívumot a történelmi akciódrámák tekintetében nem tud hozni, mivel szinte mindegyik történelmi akciódráma – könyv, színház, film, de akár számítógépes játék is – kis túlzással a Macbethből vezethető le, így akkor is pontosan tudjuk a sztorit, ha valaki ne ismerné a Shakespeare-szöveget. Így ha megfeszül, se lesz túl sodró önmagában. Éppen attól tudna akármilyen szinten izgalmas lenni, hogy milyenek a figurák, milyen a közeg, milyenek a kapcsolatok, mi az antagonisták és protagonisták motivációja.

Van a Macbethben egy misztikus szál, amely tulajdonképpen az egész történetet elemeli a földhöz ragadt rögvalóságtól, ez pedig a boszorkányok (Szabó Stein Imre néhol tán merészen mai, ám kifejezetten jól érthető, az előadásban azonban teljesen elsikkadó és lényegtelen nyelvi megformáltságú fordításában vészlények) jelenléte, akik megjósolják Macbethnek, hogy királlyá válik, majd azt is javasolják neki, hogy óvakodjék a később vesztét okozó Macdufftől. Kálloy Molnár Péter színműértelmezése épp e földöntúli figurák elhelyezésében ragadható meg. Az első rész végén, miután Macbeth elhatározza, hogy ismét meglátogatja a jövőbe látó boszorkákat, s dörgő léptekkel elmene, Lady Macbeth betapsolja udvarhölgyeit, akik – nohát! – ezek a boszorkányok, és odadob nekik egy zsák pénzt. Itt a függöny, amikor fölfoghatjuk, hogy Macbethné lefizette udvarhölgyeit, hogy játsszák el amúgy racionálisnak tűnő férjének az erdőben való bolyongás közepette a vészlények szerepét, előre betanult szöveget elmondva neki.

Lehet, hogy hihetetlen, de a rendezés szerint _ez_ a Macbeth: el kéne hinnünk, hogy mindez tényleg megtörténik, és ez így mindenre megoldás, mindent megmagyaráz. Ezen felül ugyanis semmit nem kapunk, illetve amit mégis, azt nagyon nehéz komolyan venni: Kálloy Molnár arra készteti a színészeket, hogy _eljátsszák_ a dialógusokat. Ennek megfelelően mint egy amerikai tévédráma szereplői, csak úgy villognak a szemfehérek, sűrűn járnak a szemöldökök, támad a hangerő. Csakhogy ez nem film, és hát az első pillanattól nyilvánvaló, hogy a színpadon _semmi nem igaz_. De semmi. Nincsenek kapcsolatok, nincs motivika, nincs figura, nincs közeg. Díszlet van, jelmez van, kellék van és gazdagon illusztrált szövegelőadás.

Ezzel a színészek birkóznak, de mivel létezhetetlen, hogy kihozzanak bármit is a szövegileg és szereplők számát tekintve is megnyirbált darabból, nem is hoznak ki semmit. Mindenki küszködik: Csizmadia Gergely rendjén való akcióhős (amibe nehezen fér bele az a koncepció, hogy felesége a végletekig tudja manipulálni őt, de még azt is, hogy merre tévedjen el az erdőben), csupán a vége felé lesz Kálloy Molnár-hasonmás. Tóth Auguszta hangjának összes színét és terjedelmét kihasználja a dodzsemlépcsőkön való rohangászás közepette. Vasvári Csaba a jóságos Duncan királyt groteszk paródiává teszi. Quintus Konrád nem megy bele abba, hogy eljátssza a mondatokat, csupán elmondja őket, korrektül. Bakonyi Csilláról nem derül ki, hogy ő Lady Macduff, az se, hogy ki ő, hogy kinek a kicsodája, hogy miért fontos, csak jóval a jelenete után, de Fehérvári Péter is csupán győz, hogy miért és kicsoda Macduff, nincs alkalma megmutatni. Safranek Károly A nagyratörőből importálja Bocskai Istvánt a skót felföldre, csak itt Lennoxnak hívják. Állnak, egyensúlyoznak, ki-be császkálnak, eltökélten harcolnak, titkon összeesküdnek ők – csak az nem világos, honnan hova tartanak, és ki miért cselekszi és mondja azt, amit. Teljesítményük kétségbevonhatatlan, valóban szükséges alázat ahhoz, hogy ne jelentsenek be sztrájkot az előadás közepén, bár a jelentős számú haláleset megkönnyíti a színészek dolgát, hogy ne várják meg a tapsrendet, s aki csak teheti, negligálja a meghajlást, talán érezve azt, hogy az előadás végi taps a megfogyatkozott nézőtérről nem a művészi munkának, hanem a kitartásnak szól. Persze az is lehet, hogy csak programja volt mindahány tapsrend-hiányzónak.

"A skót darab" – mondják a tragédiára babonásabb színházi emberek, mert kering egy olyan legenda, hogy a darab főhőse nevének kiejtése balszerencsét hoz. Úgy tűnik, van, ahol az eljátszása is balszerencsét eredményez.

_(2011. június 11.)_