7óra7

Fantáziaerőszak
7óra7: (3/10)
Közösség: (8/10)

Fantáziaerőszak

2011. 09. 10. | 7óra7

Ezzel egyébként még rendben is van minden, sőt. Tényleg különleges élmény, ahogy a színpadon táncolók mögött egyszer csak végtelen érzetűvé tágul a tér, ahogy fölöttünk pislognak fel a csillagok, miközben fokozatosan bontakozik ki és építkezik a kezdetekben még nagyon visszafogottra hangszerelt Bolero. De ahogy a sötétből és animációk mögül elő-előtűnő, olykor kétségtelenül szenvedéllyel és profin táncoló spanyol vendégművészek járják Lola Greco férfi-női szerelmi és féltékenységi viszályokat megjelenítő koreográfiáját, az emberben óhatatlanul valami hiányérzet alakul ki. A mozdulatokból kiszűrődő latinos elemek, a szteppes földtaposások nem szépen, lassan esnek le a színpadról, hanem egész egyszerűen fel sem kerülnek oda, annyira hiányzik valami nagyon alapvető dolog az előadásból. Leginkább annak az eldöntése, hogy mit nézünk. Látványszínházat, ahol csak a hatásé és a belőlük kibontakozó érzelembombáké a főszerep, esetleg valami olyat, ami szeretne is nekünk valamit mondani? Utóbbi igazából fel sem merül – amivel nincs is semmi probléma –, az előbbi viszont kétségtelenül szándék lehet, csak ahhoz nem elég profi az előadás, sőt: kifejezetten esetleges és béna.

A kékszakállú herceg vára / Bolero

A kékszakállú herceg vára / Bolero Ugyan a táncosok mozgásukkal érezhetően szeretnének képviselni valamiféle érzelmi viszonyrendszert, azonban a köréjük programozott látványvilág igazából nem több, mint egy olykor meglehetősen nevetségesen kivitelezett realistadíszlet- és fantázia-pótlék. Nem nagyon akad annál zavarba ejtőbb pillanat, amikor elkezd közelíteni az ember felé egy fekete háttérbe komponált szürke gömb – a Hold –, ami egyre nagyobb és nagyobb lesz, vagy amikor a háttérben erotikus hatást próbál kelteni egy óvodában használatos zsírkréta tónusaival átsatírozott, a PC-s animációk hőskorát idéző félmeztelen női test. Kellemetlen az is, hogy a Bolero nagyjából hatodik percében megszólaló rézfúvós nem hogy nem képes eltalálni a hangokat, hanem alapos, minimum tercnyi távolságot tart Ravel kottájától. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy az illető találkozott-e már életében azzal a művel, amit éppen játszik? Zenész és Bolero viszonylatában ez olyan, mintha Michael Phelps nem tudná, hogy mi az, hogy száz méter pillangó vagy Usain Bolt, hogy száz méteres síkfutás. Nem véletlenül szisszen fel egyként az Operaház teltházas nézőközönsége.

Szó se róla: Nima Gazestani animációi - az előbbiektől eltekintve - olykor-olykor legalább kinéznek valahogy, a táncosok is igyekeznek valamit kiváltani a köréjük terebélyesedő képek ellenében, igaz, nem tudják feledtetni az igencsak vékonykán játszott zenét – amit a zárótaktusok környékén szó szerint berobbanó ütős egy-két erélyes mozdulattal pillanatok alatt feledtet -, de azt sem, hogy semmilyen elemnek semmi köze nincs egymáshoz. De legalább megpróbálják.

A kékszakállú herceg vára / Bolero Mert A kékszakállú herceg vára esetében még csak eddig sem sikerült eljutni. A felvezető narrálás során elhangzó „nézni” igére felbukkanó hatalmas, animált és ismételten nagyobbodó effekttel ellátott retina (ami elsőre inkább egy amerikai fánknak tűnik) őszinte, precíz és pontos jellemzést ad az elkövetkező egy órás produkcióról: azt fogjuk látni kivetítve, ami a szövegben elhangzik – csak kicsit szerencsétlenebben, mintha elképzelnénk. Így kelnek virtuális életre és ragadnak a valóság igencsak fantáziaszegény talajához a vár ismeretlen, lelki bugyrokat takaró zárt termei. Balázs Béla szövegében a szituáció – Judit feltárja és felnyitja a kékszakállú lelkét – minden pillanatban jelképes és átvitt értelemben értendő. Ezt az Operaház előző A kékszakállú... bemutatója során Hartmut Schörghofer kérdésekkel és gondolatokkal telve vitte színpadra, ám a mostani produkció rendezőjének, Caterina Vianellónak semmilyen értelemben nem sikerült semmit sem kezdenie ezzel a történettel, azon túl, hogy különféle közhelyes, beállított szituációkban mozgatta énekeseit a színpadon.

Kovács István így meglehetősen nehéz helyzetbe került, mint kékszakállú herceg, de basszusa és visszafogott színpadi léte mégis képes valamit visszaadni szerepe zárkózott riadtságából. Komlósi Ildikó viszont akkora körítéssel prezentálja Judit érzelmi kitöréseit és indulatait, hogy mellette még ez a hatalmas intézmény is parányinak tűnik, de mezzoszopránja kétségtelenül gyönyörűen csengi be a nézőteret. Az már egy másik kérdés, hogy Judit szövegeit egyszerűbb az angol feliratból kihámozni, mint Komlósi artikulációjából megérteni, persze nincs könnyű dolga, amikor a Győriványi Ráth György által vezényelt, kizárólag az érzelmesebb motívumokat ki-, de inkább túlhangsúlyozó zenekart kell túlénekelnie – olyan, mintha a zenekart egyáltalán nem érdekelné, hogy bárki énekel a színpadon. Az együttes nagyjából tízpercenként úgy rákezd, hogy még az értelemszerűen erőteljesebb basszust, Kovács Istvánt is gond nélkül hallhatatlanná teszi. Így Bartók szerzeménye leginkább egy romantikus vígjáték főcímzenéjére emlékeztethet minket.

Ennek elfeledtetésére pedig teljességgel alkalmatlannak bizonyulnak a Marco Gian Campanino-Marcella Gallotta díszlettervező páros, Alessandro Chiodo látványtervező és Quinn Andrew animátor által tervezett várbelsők, amik tényleg pontosan ugyanazt mutatják (kivéve egyszer, amikor az egyébként ablaktalan, sötét és zárt váron hatalmas, napfénnyel telt panoráma-nyílászárók jelennek meg), ami elhangzik a szövegben - csak sokkal üresebben, esetlegesebben, mint azt tenné a fantáziánk, mellőzve mindenféle gondolatot és érzelmet, lefojtva az asszociációs készséget is.

A kékszakállú herceg vára / Bolero

Olykor kétségtelenül látványos az előadás, de remek kérdés, hogy mi szükség van erre az olykor bizony a számítástechnika hőskorát idéző animációra vagy hogy ezzel a háromdimenziós technikával miért azt kell megmutatni a nézőknek, hogy mit kell elképzelniük – ami legalább akkora erőszak, mintha azt mondanák meg, hogy mit kell gondolni –, miért nem lehet megengedni a fantázia szabadságát? Sokkal izgalmasabb lenne minden, ha nem akarná valaki percenként ránk erőltetni – ráadásul elég szerencsétlenül –, hogy milyen a világ. Így nehéz felnőnie ennek a gyereknek.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr288002533

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása