A rakoncátlan istenek Zeusz tanár urat várják, de mivel ő az égi munkálatok helyett jellemzően inkább a földi gyönyöröket keresi, a magára maradt osztály nem találván jobb elfoglaltságot, egy halandóval, Odüsszeusszal kezd el játszani. Gyorsan két táborra szakad az ifjú istenek kicsiny csoportja: egyre, akik segítenék Odüsszeuszt, illetve egyre, akik inkább a vesztét akarnák - így indul el az Odüsszeia. A klasszikus történet gyors skicceit olümposzi életképek, civakodások és szerelmek kisiskolai körülményekre adaptált sorozata egészíti ki, tulajdonképpen a Szívtipró gimi és Homérosz eposzának elválaszthatatlan kevercse vándorol itt teremről-teremre, mi pedig ennek járunk utána.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem épületének földszintjét gyakorlatilag keresztbe-kasul bejárjuk, sőt még az alagsorban is megfordulunk (hol is lenne jobb helyen az Alvilág, ugye?), amivel igazából csak az az egy kellemetlenség jár, hogy az egyébként kifejezetten pörgősre vett iramban a megérkezés fészkelődése és a szedelőzködés körélményessége között néha alig telik el annyi idő, hogy rá lehessen hangolódni az új jelenetre (ez az Alvilágra különösen igaz). Arról nem is beszélve, hogy néha már akkor fut a jelenet, amikor még át sem értünk a következő terembe, aztán amikor ezt észlelik a játszók, akkor jelentőset veszítünk abból az élményből, hogy mi most itt voyeurködünk, a kukkolandók ugyanis roppant fegyelmezetten megvárják, hogy jól kikukkolhassuk őket, így pedig kicsit felhígul a koncepció. Ugyanez történik a vezetőinkkel is. Az egyébként remek stílusérzékkel affektáló Andrusko Marcella csupaszív idegenvezetése folyamatosan fárad, az ellenpontként mellette házsártoskodó Bohoczki Sára mizantróp figurája pedig kijátszatlan marad.

Ugyan az előadás útközben némileg letér a kijelölt útról, ettől még Tengely Gábor rendezése magabiztosan és kreatívan mozog a minimálszínházas keretek között. Megtalálja a közös nevezőt Homérosz hexameterjei, illetve a társulat improvizációi alapján Gimesi Dóra által megírt, hanyagul mai próza között, de a lepedőkből és kendőkből megkreált bábok is akadálymentes szimbiózisban mozognak a klasszikus színházi eszközökkel. Mindössze a kortárs popdalok jelenléte tűnik kicsit túlzónak, amikről mintha nem lett volna eldöntve, hogy mennyire szánják paródiának (vagy mennyire nem), és ezért hol erre, hol arra billen a mérleg, de döntés híján egyik sem tud lenni igazán. Ötletből viszont nincs hiány: itt zacskós tejből van a tehén, lufiból a küklopsz, szőrpamacsból a kutya, van koreográfia, tánc, zene, Burger King és tutti-frutti fagyi. Spiegl Anna Pallasz Athénéje a csúnyalány, de okos, nyíltszívű, és képes valóban felülemelkedni Makra Viktória lolitai Aphroditéjén. Márkus Sándor jó érzékkel farag pléharcú pancsert Poszeidónból, komolyan véve annak minden újabb ügyetlen ármánykodását, Ivanics Tamás kívül szikár, belül lágy Hádésza jó partnere Athénének, Hoffer Károly Héphaisztosza pedig non-stop tikkes. Czupi Dániel Árésza viszont inkább csak emlékeztet egy tinifilmes focicsapat-kapitányra, mint hogy valóban az lenne. Fritz Attila Hermészként jól tölti be bohózati szerepkörét, Szolár Tibor Odüsszeusza pedig tudomásul véve és beletörődve az ég szeszélyeibe sodródik az istenek által.

Ami biztos, hogy teljes értékű előadás született, amiben mi is eljárjuk a magunk kis odüsszeiáját az épületen belül, s bár ez jó geg, megnehezíti a néző dolgát abban, hogy az előadással ne csak fizikáilag tartson együtt, hanem tényleg együtt is éljen vele. Ha a rendhagyó tárlatvezetés formája sem lenne folyamatosan elfelejtve, ahogy haladunk előre a történetben, akkor a vándorlás óhatatlan monotonitása is új löketet kaphatna, arról nem is beszélve, hogy valódi keret híján a lezárás sem tud egy ötletnél több lenni. De itt most nem is az Odüsszeia megfejtése van napirenden, hanem a játék: játék formákkal és karakterekkel, nyelvvel és stílussal, múlttal és jelennel. Ez a játék pedig komolyan van véve.