7óra7

A látszat csal
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

A látszat csal

2011. 08. 29. | 7óra7

Isteni színjáték (La Divina Commedia) - látkép a Bázisról

Ám a látszat csal: nem turisztikai célú tájismereti sétán, hanem színházi produkcióban vagyunk épp. Tulajdonképpen jó azon a dombon álldogálni, nyugalom és természet veszi körül az embert – csak ezúttal ide egy előadás kapcsán fel lettünk terelve, és várjuk, hogy elkezdődjék az Isteni színjáték. Sejtheti az ember, hogy nem hagyományos színház lesz, épp egy hete jártuk végig a Mohácsi-osztály kiváló Vízkeresztjének stációit Bárdudvarnokon – ez az előadás éppen Zsámbékon zajlik, párhuzamosan az Isteni színjátékkal, a bázis másik oldalán –, úgyhogy már csak azért is kifejezetten várakozóan állunk a sétálgatós élmény előtt. Amikor egy fiatalember érkezik, köszön, és elkezd a táj szépségéről értekezni, javasolja, hogy nézzük távcsővel a tájat, akkor sejthető, hogy elkezdődött az előadás. Az még kérdés, hogy melyik előadás, mert az itt Dantét adó Sütő András Miklós a Werckmeister-harmóniák című Tarr Béla-film egyik jelenetének parafrázisát hozza létre, látszólag a nézőkből, valójában a nézők között elvegyülő színészekből.

Érteni véli az egyszeri befogadó, hogy ez a sajátos játék a Nappal, a bolygókkal valami mélységesen elemit akar fölszakítani a nézőkben, de ha ennek a hatásmechanizmusa és motivikája nincs fölépítve, akkor a beavatatlanság érzetét hívja elő az ott álldogálóban. A Tarr-film adott jelenetében Valuska kocsmai játéka -több ez mint játék: rítus - a komor, szürke, sötét hétköznapokban csillant meg valamit a külső, univerzális, egyetemes rendből, a világból. Dante világába azonban ezúttal nem vagyunk beavatva; nézzük, hogy ott valakik pörögnek egymás körül, de hogy ez miért van és miért ott és miért úgy és főleg hol vagyunk mi ebben és miért kellünk ehhez, az egytől egyig megválaszolatlan kérdés marad.

Persze, hogy miért vagyunk mi ott, az világos: meg kell nézni valakinek a produkciót. Ám hogy mi most résztvevői vagy elszenvedői vagy mijei vagyunk ennek a dolognak, az eldöntetlen marad mindvégig. A társulat nem feccöl energiát abba, hogy meggyőzzön bennünket az együttműködésről, mert valójában szó sincs ilyesmiről: biodíszletként haladunk végig a hangár fölött, annak két termében, valamint az előtte és mögötte játszódó különös passiójátékon. Mintha ez idegenvezetés lenne, de kétséges, hogy a szereplők tartják nekünk vagy Vergilius Danténak. Végül az utóbbi mellett döntünk, hiszen ha itt nekünk bármi szerepünk lenne, akkor valaki törődne azzal, hogy lássunk, halljunk és érezzünk valamit. Ám ez nem történik meg, hiába a valóban szellemes (és kevésbé szellemes) ötletek sora, hiába az amúgy szimpatikus eszköztelen színházi attitűd, egy pillanatig sincs az embernek olyan érzése, hogy a Pokolban lenne. Ahhoz nem csak figurákat kellene létrehozni – mert vannak, bár sok minden más mellett arról sincs fogalmunk, hogy például Dante miért vált alakot kétszer is, és a középső állapotában miért -Szendrő- Tímár Józsefre emlékeztet leginkább, amint Az ügynök halálában áll a bőröndjével.

Az előadás számtalan idézettel van tele, afféle posztmodern revüként sokféle műfajba kap bele, ám ezek egyrészt közhelyszerűek, másrészt ötletszerűnek tűnnek. A produkció persze alapjaiban veti el a stílusegységet – ami akceptálható álláspont –, azonban az egyes jelenetek sem alkotnak semmiféle koherenciát, ahogyan a színészi munka sem tud túlmutatni a többnyire mindentudó sejtelmességet körítő, az események uralását sugalló eltökélt szövegmondáson; mindössze a tér és az idő tartja össze a konstrukciót, ami elég kevés, és bizony rémesen unalmas. Ugyanis nem történik _velünk_ semmi, csak terelnek, szerepünket nem mi választjuk, hanem ránk _erőszakolják_, például amikor átterelnek egyik teremből a másikba, a színészek kinek megfogják a kezét, rántva rajta egyet, engem éppen hátba vágnak, nem túl barátkozó gesztusként, és az elkövetkező tíz percben azon gondolkodom, mi tart attól vissza, hogy a) visszalökjem az illetőt, b) otthagyjam az egészet. Arra jutok, hogy a) szegény színész végül is végrehajt, tehát nem őt kellene lökdösnöm, hanem azt, aki ezt a gesztust kérte tőle, b) kíváncsi vagyok, mi lesz a vége. Így nézzük a különböző szenvedéseket, hosszan, nagyon hosszan.

Nos, sok-sok szövegelés, porban fetrengés, szaladgálás, hangeffektelés, császkálás megtekintését követően, széttartó és öncélú sok perc után a megtisztulás van hátra, a bűnökkel való szembenézés, és az egyetlen érzés, ami eszünkbe jut, hogy sajnáljuk Harsányi Attilát, akinek el kell ezt játszania. Már távolodunk az egésztől, amikor véget ér, és a színpadi-színházi konvenciókkal minden ízében szembeforduló előadás a lehető legkonzervatívabb gesztussal kap egy fináléképet, a színészek pedig kéz a kézben meghajlanak szabályos tapsrendben, és akkor, összehúzva a szemünket, távolabbról nézve hiába nincs ott, mégis tökéletesen látszik a színpad, a rivalda, a takarás, az ügyelői pult, a súgólyuk, a bayreuthi függöny – és nyilvánvalóvá válik: a látszat csal. Ez egy konvencionális előadás, amelynek alkotói valamiért úgy gondolják, ha a nézők ott állnak velük a színpadon, akkor minden egész más lesz. Pedig nem lesz más, csak kiderül, hogy semmi nincs a helyén.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr918005075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása