"A Kőszegi Várszínház közel harmincéves története során mindig igyekezett a környezetéhez igazodni, a várudvarba illő műveket színpadra állítani. Az idei témaváltás egyik oka a kényszerű helyszínváltás..." – olvashatjuk a színlapon és az előadás után szemernyi kétségünk se marad, hogy az alkotók valóban _komolyan vették_ a Várszínház ezen törekvését. A Jurisics téri kis udvaron felépített nézőteret és színpadot övező régi építésű házak, az oldalt álló létrás kémény látványa, a színpadon elénk tárulkozó minimalista századeleji gyár- és lakásbelső (díszlettervező: Znamenák István), valamint az előadás részévé váló, a szünetben büféként funkcionáló sörösbódé nem csak életre keltik a hrabali világot, hanem pillanatok alatt minket is annak _részévé_ tesznek.

Ez pedig ezen az estén elengedhetetlen, hiszen nem egyetlen történetet követhetünk végig, hanem Hrabalnak a Bambini di Praga, a Harlekin milliói, a Sörgyári capriccio és a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című műveiből a rendező és Lőkös Ildikó által kiemelt, dramatizált, folytatásos részleteket. Az epizódok ugyan hangsúlyosan a Sörgyári capriccio Maryškája és Francinja köré szerveződnek, de köszönhetően annak, hogy Hrabal különböző írásain keresztül szabadon utazgatnak a főbb szereplők - legfeljebb más a nevük, az életkoruk, de a _lényegük_ azonos –, ugyanannak a világnak egy nagyon tág időképe tárul elénk. Egyszerre láthatjuk mindenkinek a fiatalabb és az idősebb kiadását, és azt is, hogy semmi se változott, maximum annyi, hogy ami harminc-negyven évesen nagyon fiatalosnak hatott, az hatvan-hetven évesen már bolondságnak tűnik. Nem mintha ennek bármi negatív felhangja is lenne, sőt a színészeknek hála itt minden abszurd pillanat – például az egymással táncoló idős férfiak, a korlátokat nem ismerő, szemtelen udvarlás – tényleg átérezhető életvitellé válik.

Hiszen ezek az emberek _emberek_, a szó nemes értelmében: esendőek és vágyakkal teliek, ugyanolyan hülyeségeik vannak, mint nekünk, ugyanazok a dolgok veszik körbe őket, mint ma minket, egyetlen egy különbség van: hogy ők megtanulták szeretni az életet. Ez az életszeretet sugárzik Radnay Csilla Maryškájából, akinek nincs más dolga, mint gyönyörűnek lenni és naivan létezni a falu lakói között. A színésznő pedig magától értetődő egyszerűséggel érzi ennek a kereteit, így Maryškájának világában _minden a helyén van_, még a visszafogott szenvedélyességgel egy húzásra leküldött korsó sör is megkérdőjelezhetetlen természetességgel fogy el. Szabó Kimmel Tamás kicsit lúzer, de lúzerségéről örömmel nem tudomást vevő Francinja talán nem is találhatott volna magának problémásabb párt, akit foggal, körömmel és ajándékhalommal igyekszik távol tartani számos udvarlójától. A párt idősebb korukban alakító Pogány Judit és Hollosi Frigyes merengés nélkül, visszafogottan őrzik ugyanazt az erőt, amit fiatalabb kiadásaik.

Epres Attila Pepín bácsiként túlzásoktól mentesen, hangsúlyokkal, gesztusokkal, cselekvésekkel színesítve, izgalmasan beszél lyukat a hasunkba és a világról nem tudomást véve örömmel és felszabadultan sodorja cérnavékonyságúra és pattintja el környezete tagjainak idegeit. Epres tolmácsolásában a sztorizás örökös folyamattá - ismét csak életvitellé, lásd: Švejk (igaz, ő nem Hrabal, hanem Hašek, de a hasonlóság nem véletlenszerű) - magasztosul. Gazsó György életveszélyes drogistájától tényleg mindenféle elvetemültség kitelik, pusztán munka iránti szenvedélyből és eltökéltségből, Bánfalvi Eszter Böllernéje kezei között a nyers és véres disznófejet szeletelő bárd mézes-mázos habcsóknak tűnik, Sarkadi Kiss János Myclík urának sör- és húskészítő üzemébe öröm lenne elvonulni egy hétre, olyan áradó szeretettel beszél munkájáról. Bezerédi Zoltán Gruntorád doktora valószínűleg inkább találó cinizmusával, mint szakértelmével gyógyít, de pillanatok alatt megtalálja és élvezi szakmája szépségeit – például azt, hogy Maryška pucér hátára heveredhet. Kovács Zsolt táncmestere beazonosíthatatlanul groteszk vággyal hajszolja a nőket a táncóráihoz, miközben egyszemélyes, koordinálatlan táncokat lejt beszéd közben, Némedi Árpád (Boďa Červinka, mesterfodrász) rendre egy-egy váratlan, kiszámíthatatlan gesztussal színesíti a jeleneteket. Kocsis Pál tűzoltóparancsnokként és kovácsmesterként is ugyanolyan tiszteletet vív ki magának; rá nem lehet nem felnézni, még ha az ember tökéletesen tisztában is van azzal, hogy mindez csak túlbuzgóság.

A premieren ugyan akad egy-két jelenet, aminek még nincs meg mindig az ideális tempója, de átjön, hogy a színészek precízen érzik az előadás visszafogott, egyszerre szívderítő és egyszerre távolságtartó humorát - és ez bizony nem egyszer zavarba ejtő. Hiszen sokszor teljesen lökött embereken vagy azok furcsa poénjain nevetünk. Igazából csak egyvalami szokatlan bennük, legyenek akármilyenek: hogy szeretik az életet és _szeretnek élni_. Aztán ahogy elrepült az előadás elején egy pillangó, úgy száll el a végén is az idős Francin, Maryška és Pepin bácsi fölött – egy pillanatig sem giccses és idegen ez a gesztus –, és véget ér az előadás is. Azonban sajnos ezzel talán ez a világ is elszáll. De töltsünk egy pohár plzenit - hátha mégse.