Mert (részben legalábbis) másra fog saját tapasztalatként ráismerni benne egy Szerbiában élő magyar, mint egy határon inneni, másra egy nálunk élő szerb, mint egy szerbiai, megint másra egy Vajdaságból áttelepült magyar, és még sorolhatnám a variációkat. De valószínűleg közös lesz az élmény, hogy friss, külső szemmel nézhetünk rá mindennapi élethelyzeteinkre és önmagunkra, na meg identitásunk egyik legfontosabb meghatározójára, az anyanyelvünkre.

És innen nézve, hogy helyettünk kitalálta valaki, az is milyen egyszerű, de nagyszerű ötletnek tűnik, hogy mindezt egy magyar nyelvtanfolyam keretébe, a triviális élethelyzetekre épülő nyelvleckék szokásos sorrendjét, felépítését követő szerkezetbe foglalták. A nézőtérre belépve máris egy nyelvi kurzuson találjuk magunkat. Az oktatók, kezükben a tankkönyvvel, szóba elegyednek velünk, és néhány bátrabb vállalkozót a színpadon elhelyezett, kis írópulttal ellátott székekbe invitálnak. Van tábla, a tanár pálcával mutogat, a többiek pedig a magyar, majd a szerb abc betűit skandálják, először felváltva, aztán egymás szavába vágva, míg csak vad versengésbe nem torkollik az első lecke. Sorjáznak a megszokott témakörök (bemutatkozás, üdvözlés, otthon, család, munkahely stb.) – de korántsem szokványosan. Részt vehetünk magánhangzó-kiejtési gyakorlaton, és minden hang mellé kapunk egy hol szelíden ironikus, hol maróan vitriolos történetet őseinkről, történelmünkről, pontosabban arról, ahogy a történelmünket látjuk, látni szeretnénk vagy ahogy azt mások látják. Összehasonlítják nekünk a magyar és a szerb nőket és férfiakat, miközben a színészek kommentálják, hogy szerintük is úgy van-e minden, ahogy a szövegben szerepel. De saját történeteiket is megosztják velünk, például, hogy az utcán sokszor nem mernek magyarul beszélni, mert már több atrocitás érte őket emiatt, vagy ha egy étteremben magyarul beszélgetnek, előfordul, hogy nem szolgálják ki őket.

Ahogy haladunk előre, a mondandó, és ezzel együtt hordozója, a nyelv is egyre keményedik. Statisztikát vetítenek ki, és megtudjuk, hogy Szabadka a harmadik helyen áll Európában az öngyilkosságok gyakoriságát tekintve, ami pedig az elkövetési módokat illeti, a leggyakoribb a gyógyszer-túladagolás. Leckét kapunk káromkodástanból, sorjáznak a nyelvkönyvekbe sosem kerülő kifejezések. Egy, a család és a nagyobb közösség szintjén egyaránt kíméletlen világ kíméletlen nyelvi térképe rajzolódik ki, sokszor nyelvtörően gyors tempójú, szatirikus látlelet a szabadkai életről, kisebbségi létről, a többnyelvű, többkultúrájú közeg buktatóiról. Vannak utalások, amiket nem értünk, mint például az Erdély Andrea által elénekelt, helyben nyilván emblematikusnak számító dalt, vannak poénok, amiken csak a közönség egyik része nevet, de ezek csak részletek, nem érintik az egészet, amihez mindannyiunknak közünk van. És vannak kicsit gyengébb, esetleg a kelleténél tovább nyújtott jelenetek, de ezek sem befolyásolják az egész előadás érvényességét.

A társulat egységes és lendületes játékot produkál, nehéz bárkit is kiemelni, bár Erdély Andrea mint az egyetlen női szereplő, aki ráadásul a magyar népviseletet szimbolizálni hivatott piros csizmájával is kivirít a decens oktatói egyenruhát viselő színészek közül, meghatározó szereplője a darabnak.

Olyan ez az előadás, mint egy kíméletlen nagyítós tükör, ami megmutatja, sőt fel is nagyítja a hibákat, ezért aztán nem olyan jó belenézni. Nem mondja meg, hogy miért lettünk ilyenek, és miért ilyen körülöttünk a világ, sem azt, hogy mit kéne tennünk, hogy változzon valami. Rögzít egy állapotot - lehet rajta nevetni, nem is keveset, de a végére elmegy tőle a kedvünk.