S miközben három nő is sóvárogva lesi ennek az egy Platonovnak minden moccanását, jó barátom világmagyarázó – és némiképp talán leegyszerűsítő, de attól még nem kevéssé elgondolkodtató és kijózanító – mondata jut eszembe: _az életben végső soron minden a szexről szól_. Csomagolatlanul, mint a két szolga, Jakov és Katya ütvefúróval és fűnyírógéppel körített szexuális közjátékaiban. És illatos, tüzes jelmondatokba bugyoláltan is: _dolgozni fogok_, mondja például Szofja; Marja Jefimovna az atomokról meg a molekulákról beszél remegő hangon; a Tábornokné pedig a sokat élt nagyvilági nő finoman piszkálódó modorában foszforeszkál a színpadon. Egyébként, talán tényleg az is, _nagyvilági nő_, talán tényleg ő itt az egyetlen, akin a vörös selyemruha, a sötét lovaglókosztüm és a fekete selyemkombiné érzelmet nem, csakis kéjt kíván és zsarol a férfitól. Mert Szofja zöld mintás mini ruhában tűnik fel harsány-hangosan; nagykeretes szemüvegével, röpködő vörös tincseivel úgy fest, mint egy vidéki hakni körülrajongott filmsztárja, akinek lételeme, hogy szeressék. Szemüveg a Tábornoknén is van, de csak addig, míg meg nem érkezik Platonov szőkén, magasan és szemfedőben. Hogy semmit se lásson, még a fényeket se. Tapogatva térképezi fel a Tábornokné vendégeit, mígnem egy nyugágy is a keze ügyébe akad. Hát beleveti magát. Mögöttük fakó zölden, elérhetetlen magasba mered a színpadnyi széles léckerítés, gyülekeznek a vodkás üvegek, a hangfalakból dongnak a legyek, és néha felvakkan halkan egy kutya – szintén felvételről. Vagy csak egy élő kisvárdai eb próbál beleugatni a marosvásárhelyiek Platonovjának kezdőképébe?

Csehov első, a későbbiekhez kiindulópontul is szolgáló drámai műve „komédia”. A rendező pedig kifejezetten komédiát akar rendezni, ami talán valóban a szexről (csak/is) szól. A férfiról meg a nőről – s kevésbé a _platonovság_ mélyén megbúvó ingerlő gondolatokról. Harsányi Zsolt először is fekete-fehérbe bújtat két szolgát; a testes Katya és az aprócska Jakov közt egyetlen szó sem hangzik el, mégis duzzadó keblekhez szorul a tar férfifej, mégis mell- és csípőmagasságban valaki bizony réseket üt a köténykeként viselt „falon”, s a fekete pantalló alatt vörösen izzik az alsónadrág. Alávetetten az uraknak, alávetetten az anyatermészetnek, kétségtelenül ők játsszák a téma alapszólamát. Ők az elektromosságban kettéváló anód és a katód! Csak így szimplán, flikk-flakk és poézis nélkül, mielőtt bármi s bárki elpukkanna.

S míg a nagy, _mivégre-az-egyes-ember_ kérdések fölött merengek, vagyis hogy mit tehet egy világmegváltó gondolatokon rágódó Platonov, felmerül még egy szempont: hogy lehet, hogy ebbe a szép, ámde fiatal, mindazonáltal erejét megmutatni kevéssé képes férfiba egyre-másra belészerelmesednek a nők? A rendező olyan Platonovot állít elénk – Bokor Barna alakításában –, aki egészen beolvad a vodkát vedelő férfiak táborába, akinek cinikus megjegyzései szinte kizárólag a kvázi-kékharisnya Marján csattannak, s bár kínozza valami ott belül, de önazonosságát többnyire mégiscsak az őt űző-hajhászó nőktől nyeri. Hogyan születhet meg, mi hitelesít egy ilyen Platonovot? Egy erős Szása, aki több tud lenni butácska parasztlánynál. A fiatal Tompa Klára bár kevés színnel, de igyekszik is hozni ezt. Csakhogy míg Platonov felfogja, hogy Szofja („Sophia”, vagyis „Bölcsesség”) éppoly esendő és kiszolgáltatott a saját szenvedélyeinek és vágyainak, mint bármely másik nő, addig vak ahhoz, hogy Marjában a Természeten túl meglássa a Bölcsességet is, vagyis a Madonnát.

Harsányi Zsolt gyakran pengeélen táncoltatja színészeit, kis híja, hogy a darab nem fordul olcsó, szellemtelen bohóckodásba, ahol „komoly” csehovi hősnők püfölik egymást az egyetlen, elfogadható hímért. De - épp ez a szép, ez a zseniális benne! A többségében fiatal színészekből álló gárda egészen új hangokat és értelmezési lehetőségeket hív elő. Trileckij puha, tartását vesztett bohóc. Vojnyicev „kiborul” a dráma végére és tehetetlenül vinnyog feltüzelt anyja súlya alatt (aki épp Platonovot fűzi). Marja minden rezdülése nevetséges, egy pillanatra sem eshet meg az ostoba kékharisnyán az ember szíve. Szofja pedig hűvös divatfeminista, aki nem fájdalmában, nem csalódottságában puffantja le Platonovot, hanem mert önérzetében sérti a megközelíthetetlen kívülállóság, a feltárhatatlan mélység. Vagyis, kevésnek találtatik, s ezt nem viselheti. "Pukk", mondja Platonov, "pukk", mikor Szofja ráfogja a fegyvert, s hősünkbe ereszt néhány golyót. Minden drámaiságot nélkülöz a jelenet. Mégis, mikor megszólal az izlandi zeneszerző, Jóhann Jóhannsson megrendítő dallama Platonov falzett-szerű férfi hangján, a néző hirtelen választ kap a kérdéseire, hogy ki ez a Platonov: hogy mit akar az élettől, a nőktől, s mit akarnak őtőle a nők. Ott áll a férfi, akinek már nem elég az érzékiség, az anyagi, de aki még fogyatékos ahhoz, hogy fölfedezze magának a szellemet.