Hogy tulajdonképpen milyen gondolatokat szülhet egy, A velencei kalmárból készített előadás, vagy hogy miről is szólhat ma Shakespeare komédiának aposztrofált darabja, attól gondosan megkímél minket Bocsárdi László rendező, helyette inkább egy "Milyen terek találhatók a színpad kulisszái mögött?" című prezentációt tekinthetünk meg a Tamási Áron Színház előadásában. Az első percekben még nagyon sokatmondónak tűnő, az idő előrehaladtával pedig egyre inkább dramaturgiai lyukak által foszladozó előadásban jelentős szerepet kap a zsinórpadlástól a létrákon át a hátsó járásokig minden, még a nézőtér is, sőt a függönyt is legalább hatféleképpen használják fel. A kérdés csak az, hogy A velencei kalmárnak mi köze van a _színházhoz_?

Bartha József díszlete tényleg a lépcsőtől a padlásig az előadás eszközének tekinti a nagyszínpad különböző elemeit, sőt még a nézőtér is itt van. Ennek következtében a közönségben jogosan merül fel az a gondolat, hogy akkor most valamiféle színházi önreflexiót fog látni, vagy legalábbis a színpadra állított jeleneteknek előbb-utóbb csak lesz _valami közük_ a helyszínhez. De azon túl nem sok, hogy ezek a helységek a realista díszlet _pótlékául_ szolgálnak. Talán lehetne abban valami rendszer, hogy Shylock a zsinórpadlásból mászik elő, amikor Antonio – akinek középmagasságban van a lakása – kölcsön akar tőle kérni, hogy megfelelő anyagi hátteret biztosítson szerelmének, Bassaniónak – aki mindig a föld (ez esetben színpad) szintjéről érkezik – következő hódításaihoz. Antonio soha nem ad és nem kér kölcsön uzsorára, de most a barátjáért megteszi ezt: ha nem sikerül három hónapon belül visszafizetni Shylocknak a 3000 aranyat, akkor 1 font húsát adja cserébe. Nem sikerül határidőre fizetni, de Bassanio sikerrel jár, megszerzi Portia kezét, aki dupla, sőt tripla aranyat ad szerelmének, hogy az kiszabadítsa barátját, csak épp későn. A határidő lejár és így Antoniónak fizetnie kell: a melléből kivágott egy font hússal. A kalmárt végül Portia menti meg, magát ügyvédnek álcázva, a zsidó uzsorás pedig mindent elveszít, vagyonát feldarabolják és szétosztják, lányát pedig időközben megszöktették, fájóan drága kincsek kíséretében.

De hogy tulajdonképpen _miről szól_ ez a történet? Antonio az előadás elején kiállva mintha drámatanulmányt idézne: antiszemitizmusról, szerelemről, barátságról, gyűlöletről, mindenről szól az egyébként meglehetősen hányattatott sorsú darab. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy ebből tényleg minden megfordul a _szövegben_, de a színpadra mindebből semmit sem sikerül kirakni. A rendező Bocsárdi László, Czegő Csongor dramaturgiai munkatárssal érezhetően nem kitisztázta az egyes jelenetek és szereplők lehetséges jelentésmezőit, hanem ilyen-olyan ötletek mentén a színpadra állította őket. Így a színházi tér szépen fokozatosan elkezdi önmagát jelenteni, az események nem töltődnek meg tartalommal, hanem különféle módon, így-úgy hangsúlyozott szövegek hangoznak el, mivel nincs a színpadon az, hogy milyen keretek között kéne értelmeznünk azokat. Pontosabban a színházszerűségnek megfelelő tág keretek nincsenek meg, mert bár adott pontokon _ránk olvasnak_ színészek bizonyos "fontos" gondolatokat (rosszak vagyunk, csúnyák vagyunk, közröhej, amit a politika szintjén művelünk stb.), valamint egyéb pontokon (amikor Shylock felismeri, hogy lány megszökött, valamint a záróképben) a komplett háttérmunkás-szekció maszkot húzva, virágot ragadva nagyon sokatmondóan, nézőket szuggerálva betrappol a színpadra, de ezekből azon túl, hogy most valamiféle lilaködös _művészet-szerűségbe burkolózva_, meglehetősen esetlenül szembesítenek minket a nagyon is jelentős hibáinkkal, nem nagyon lehet semmit kiszűrni. Illetve nem is nagyon fáj az embernek erre a foga, senki nem tűri jól, ha mindenféle érvrendszert gondosan elkerülve közlik vele, hogy ő milyen rossz.

Lehet ilyet állítani, csak ahhoz bizony komoly átgondoltság és felépítettség szükségeltetik, nem mellesleg olyan szereplők és olyan alakítások, akiktől az ember elfogadja az észrevételeket. A sepsiszentgyörgyi társulat tagjainak egy jelentős része ugyan kemény energiákat fektet abba, hogy ez megtörténhessék, de dramaturgiai kapaszkodók, ív nélkül egy helyben kapálóznak. Kétségtelen, hogy Szakács László rengeteg energiát fektet Shylock megformálásába, de a nagyon is komoly frusztrációkkal élő, sok megaláztatást eltűrő uzsorásból csak indulat, düh és mértéket nem ismerő üvöltözés marad a színpadon – és mivel ez tökéletesen egysíkúvá és érdektelenné teszi monológjait, nem is nagyon lehet hová tenni. Mátray László bőrgatyás, bőrmellényes, napszemüveges, kopasz Antoniója első megjelenésre még igen komoly ellentmondásokat és izgalmakat rejt magában, de a színésznek minden bizonnyal elismerésre méltó erőfeszítései vannak abban, hogy jellegtelenségben tartsa a kalmár karakterét. Kolcsár József igazi életművész Bassaniót igyekszik kibontani, aki tényleg fűvel-fával bármit, de ahogy ütköznek ki az előadás dramaturgiai lyukai, úgy sikkad el a színész munkája is. Érthetetlen például, hogy a két szerelmes miért zúg egymásba? Ugyanis nehéz elképzelni, hogy Portiába bárki bele tudna szeretni, mivel Kicsid Gizella gesztusok, gondolatok és szándékok nélkül tartja az egyébként nagyon fondorlatosan beszélő lányt. Nagy Erdei Gábor Lanzelója az első színre lépése alkalmával még emberi jegyeket visel magán – érzelmek és szándékok fűzik apjához –, azonban ezeket teljesen elveszítve a színész játéka paródiává alakul át. Pálffy Tibor viszont mindkét hercegét éles és határozott gesztusok mentén formálja, kiforgatva a kérők felsőbbrendűségi érzését. Egyedül Marokkó hercegének zárógesztusa elhelyezhetetlen játékában, ez azonban nem színészi hiba, ugyanis a hirtelen felindulásból közszemlére tárt, testére erősített bombáknak nem sok közük van se a karakterhez, se a jelenethez.

Egy értelmezhetetlen, terrorizmusra utaló gesztusnak tűnik ez az ötlet, de hogy tulajdonképpen mi keresnivalója van a színpadon, az legalább akkora rejtély, mint az, hogy miért csendülnek fel Filip Ignác fuvolaszólói, és azt is lehetetlen kideríteni – legalábbis az előadásba nincsen belekódolva –, hogy miért énekli körbe a nézőteret Szilágyi Zsolt olasz áriákkal és egyéb dalokkal.

Hála a kidolgozatlan karaktereknek, az egymással egyáltalán nem találkozó formai ötleteknek (amik egyébként kétségtelenül szép számban akadnak, hol közhelyesebbek, hol kreatívabbak), jelentős motivikai hiányosságok zavarják össze az eseményeket. Miért menti meg Portia Antoniót? Miért veszi el Bassaniótól a gyűrűt, majd hirtelen felindulásból miért vall színt? A végtelenségig lehetne sorolni a levegőben maradó kérdéseket. A helyszínkezelés legalább következetes - csakhogy itt minden önmagát jelenti – ha egyáltalán –, és annak A velencei kalmárhoz az égegyadta világon semmi köze.