Mert a hangulat a színpadon - és gyakran a nézőtéren is - remek, az kétségtelen. A temperamentumos tango-rumba-szamba dallamok a színpadtér feketeségében vérpezsdítően hatnak, és jól passzolnak a csilivili, karneválhangulatú jelmezekhez és sminkhez. Az ír népzenei motívumok és a kortárs táncelőadásokból jól ismert sub bass alapú gépzenék hasonlóan megtalálják a helyüket a látványszínházi környezetben, és a rövid jelenetek is jól tudnának pörögni - ha nem akadnának meg állandóan az összekötéseknél, a tánczene le - átvezető fény fel - átvezető zene fel - színészek ki - színészek be - átvezető zene le - átvezető fény le - új fény fel - új zene fel fárasztó és monoton rutinjában. Egyébként ahogy egy Szentivánéji álomnál kell, van misztikumra való törekvés füsttel és sok-sok kék fénnyel, meg sok-sok páros koreográfia is van, hogy Hermia, Heléna, Lysander, Demetrius, Oberon-Theseus és Titánia-Hippolyta legalább a keretét megpróbálja felfesteni az esetleges konfliktusoknak. Ez végül aztán nem tűnik célnak, és még a sztori sem kerekedik ki a dologból, mert úgy szerelmi négyszöges konfliktust nehéz színpadra vinni, hogy mindkét pár – akik Puck jóvoltából elkezdik újfajta felállásban keresztbe szeretni egymást – megtévesztésig hasonlít egymásra, olyannyira, hogy az ötödik sorból megkülönböztethetetlen, hogy a platinaszőke paróka az ezüstös amazonruhás vászonszoknyában, sok csillámpor és smink között végtére is kit takar.

Így bármiféle dramatikus anyagot nem nagyon éri meg várni, mert nincs. Viszont van helyette egy láthatóan nagyon jókedvű társulat, illetve Puskás Zoltán rendező, aki a csapatszellemre és a technikára építi a darabot. Mindegyik táncosát beülteti a színpad hátuljára egy fényvirág árnyékába, ahol egy-két finomabb geg is oldja a hangulatot, és nem nagyon csábul el a kísértésnek, hogy tényleg a Szentivánéji álomból mutasson részleteket. Ennek ellenére a latin dallamokra való asszociáció nagyon is következhet Shakespeare szerelmileg ugyancsak túlfűtött drámájából, és a Mesteremberek bohókás különcsége is kisejlik az előadásból, sőt igazi hangulatát végtére is az adja meg, hogy Jankovics Andrea, Figura Terézia, Ferenc Ágota, Balázs Áron, Huszta Dániel és Pongó Gábor vidáman járják a szambát. Banka Lívia (Hippolyta/Titánia) és László Sándor (Theseus/Oberon) kissé túlkoncentrálva, de szikárul járják a tangót, Elor Emina (Puck) pedig inkább csak eljátssza az alkalmatlankodót, bár igazán csélcsapnak lenni szigorú mozgáskoordinációk közepette nem tűnik egyszerű feladatnak.

A fények szépek, a színészek szépen perdülnek egymásba, duetteznek, kvartetteznek és trappolnak nagyokat közösen ha kell, szép és megtervezett minden - csak a színház hiánya tűnik szembeötlőnek, nem Shakespeare-é, nem a drámáé, nem a szövegé, hanem _a színházé_, amitől nem csak a szemnek és a ritmusérzékünknek lesz érdekes a színpad, hanem esetleg az érzelmeket vagy az értelemet is elkapná valami, amitől a koreográfiák túlmutatnának önmagukon, egymást és az egészet is értelmeznék. Érdekes lenne, hogy mi történt Szentiván éjjelén, ami annyira fontos nekünk, mi az, amivel a test, a tánc, a zene, a fény többet vagy mást tudna elmondani, mint egy prózai előadás. Érdekes lenne, hogy mi az apropója ennek az alkalomnak. Mert így csak a rumba, a szamba meg a tangó marad.